• 9.rész - Once anxiously and timidly loving you

9.rész 
 Once anxiously and timidly loving you

Igen. Elmondom. Nem érdekel mi lesz, nekem már tényleg nem számít. Egy szó semmi több. Szeretlek.

Nagy levegőt vettem, majd a hátamra fordultam.

- Yesung, én… - kezdtem magabiztosan a mondandóm, amikor hirtelen fölém hajolt, megfogta a kezem és birtokba vette az ajkaimat. 

Értelmes gondolatok? Hűlt helyük se volt abban a pillanatban. Nem tudtam mit kéne reagálnom. A szívem majd kiugrott a helyéről és éreztem, hogy a fellegekben járok.

H-hogyan? Miért? MIÉRT?

Lassan elváltak az ajkaink, én meg félig rémült félig lepett pillantásokat vetettem rá. Ő alig nyitotta ki szemeit, csak mély levegőket vett. Mintha szégyenkezne, azért amit tett.

A kezeim… remegnek. A gondolataim… szanaszét hevernek, mint a törött pohár darabjai a földön. A fejem, akár egy üres puszta ahol csak a szél fúj. A szívem pont az ellenkezője. Egy csatatér. Vér, sebek és kiáltozás zaja lepi be. Összezavarodtam. Nem értem mi történik. Számon még mindig érzem az övét, és ha csak belegondolok, a torkom összeszorul.

Mi történt?

Yesung halványan elmosolyodott, majd leszállt az ágyról és megállt.

- Yesung… - motyogtam. 

Tudtam, hogy valamit mondanom kell, de nem tudtam, hogy mégis mit.

- Ez gonosz volt tőlem. – mondta, majd hátra fordult és rám nézett. – Sajnálom.

Lassan elindult kifelé én meg csak kapkodtam a tekintetem ide-oda.

- Várj! – kiabáltam utána mire megtorpant. – Miről beszélsz?

Visszafordult, de nem szólt egy szót sem.

- M-Mi… történt az előbb? – böktem ki majd vettem a bátorságot és ránéztem.

- Nem akarom, hogy azt hidd, kihasználtam a helyzetet. – mondta komoly arckifejezéssel. – Csak… Türelmetlen voltam. Ha visszajöttem mindent elmagyarázok.

V-v-v-várjunk már egy percet! Mi az, hogy most csak úgy elmegy?! És mégis hova?! Fú, te…

- Hova mész? – ugrottam fel az ágyról és indultam utána mikor kisétált a szobámból.

- Van egy kis elintézni valóm. – haladt nagy léptekkel az ajtó felé.

- Ne menj! – fogtam meg az öltönye ujját mire megállt. – Tudom hova akarsz menni de ne menj!

- Miért? – mondta halkan.

Nem sokára üvöltözés zaja lepi el ezt a csendes házat.

Minden a feje tetejére fog állni.

- Mi az, hogy miért? –háborodtam fel. – Mi értelme van utána menni? És ha utána mész mihez kezdesz vele? Megvered? Meg fog változni bármi is? Nem! Hagyd a fenébe! – kiabáltam.

- Legalább a lelkiismeretem lenyugodna! Ez sem érdekel?! – rántotta ki karját a kezeim közül és szembe fordult velem. – Ne akard megmondani mit tegyek… - hallottam a hangjába a dühöt, haragot, felháborodottságot, fenyegetést és csalódottságot. 

Rengeteg érzelem, egyetlen egy hangba zárva.

- Ha én nem mondom meg, akkor ki fogja?! Hagynom kéne, hogy hülyeséget csinálj?!

- Mi a hülyeség abba, hogy utána akarok menni, és olyan leckét adni neki, amitől többet a ház közelébe se jön? Mi?!

- Úgy is azt fogja tenni amit akar! Ha csak nem vered halálra azt fogja tenni amihez kedve szottyan és nem fog neked engedelmeskedni! Ne hidd, hogy ez olyan egyszerű!

- Miért nem hagyod, hogy megvédjelek?!

- Meg akarsz védeni? – színleltem lepettséget. – Ezzel már elkéstél.

Már mindenhez késő. Késő a „bocsánat”-hoz, a „köszönöm”-höz. Késő a „szeretlek”-hez. Elkéstem. Elkéstünk.

- Miért nem mondtad el, hogy ő volt?! Akkor most nem történt volna megint ez!

- Én nem erre gondoltam! – kiabáltam mire meglepődött.

- Amióta találkoztunk, csődöt mondtál. TE nem tudsz megvédeni engem!

- Miért?! – háborodott fel.

- Mert az egyetlen, aki bánthat és bánt is az te vagy! – kiabáltam feldúltan.

Évek alatt felgyűlt fájdalmat, és magamba tartott gondolatot engedtem szabadjára. A ház egyik pillanatról a másikra a békés nyugodt hangulatából pokollá változott. Harag, megbántottság, szánalom, fájdalom a nevüket ordították a fülembe és kárörvendően nevettek az arcomba mondván: „Örökre veled maradok. Nem menekülsz előlem.”

Kezem ökölbe szorítottam és próbáltam azt a kevés haragot, ami bennem van, ott is tartani. Mintha egy gonosz szellem lett volna bennem. Minden áron a felszínre akart törni és átvenni felettem az uralmat. 

Hova tűnt az a lány, aki mindent eltűrt? Hova lett? 

Vissza kell térnie.

- Én… - kezdte Yesung mikor megszólalt a telefonja a zsebében.

Idegesen sóhajtott egyet, majd gyorsan kivadászta a telefont, de nem vette fel.

- Mi lesz már? – szóltam rá. – Vedd fel!

- Mi van ha nem akarom?! - nézett fel rám.

- Miért ne akarnád? Vedd fel!

- Azt sem tudod, hogy ki hív!

- Tudom, hogy Sora az szóval vedd fel azt a rohadt telefont, ha a barátnőd hív! – kiabáltam, majd lehajtottam a fejem és próbáltam megnyugodni.

- Miért? – kérdezte Yesung majd kinyomta a telefont és a földre dobta. – Miért csinálod ezt? Ennyire fontosabb vagyok én mint te? Miért?! Miért nem tudod azt mondani egyszer, amit tényleg gondolsz?!

Fejezd be…

- „Vedd fel a telefont!” Ezt kiabálod, közbe pedig arra gondolsz, hogy ne vegyem fel igaz?! Miért csinálod ezt?!

Fejezd be. Könyörgöm…

- Miért olyan nehéz azt mondani, amit gondolsz?!

Yesung. Hagyd abba.

- Miért nem tudnál néha önző lenni, és saját magadat előbbre helyezi, mint engem?!

- Befejezted?! – kiabáltam. – Annyira ismersz, hogy ilyeneket mondhatsz?! Egész nap elvagy, sokszor napokig nem jössz haza, ha van egy kis szabadidőd Sora-val vagy. Ha itthon vagy fáradt vagy. Ne merd nekem azt mondani, hogy annyira ismersz engem! Engem, akire csak néha vetsz egy kósza pillantást. Ha akkor nem találod meg a naplóm, soha rá se jöttél volna semmire! – itt már könnyek gyűltek a szemembe és a fejem is fájni kezdett a sok kiabálástól. – Sose jöttél volna rá! Nem figyeltél annyit rám, hogy rájöjj… - kaptam gyorsan a szememhez, hogy megtöröljem, mielőtt a könnyeim végig futnak az arcomon.

- Barátnő? – mondta halkan mire felemeltem a tekintetem a padlóról. – Azt mondtad, hogy ő a barátnőm, igaz? – mondta már nyugodtabb hangon. – Azt hiszem valamiről lemaradtál. – mosolyodott el. – Ő nem a barátnőm. – jelentette ki.

Amikor a remény felcsillan. Olyankor hallja meg az ember, azt, ahogy dobog a szíve, akkor kezd a lelke lenyugodni, rátalálni a békére. Akkor, hallja meg igazán a csendet a legnagyobb zajban is. Aztán rájön, hogy a csend ijesztő. Ijesztő, mert minden kis apró jelentéktelen zajt meghall és megijed tőle. Félreérti őket. Szorongani kezd. Ezért elhessegeti minden gondolatát a reményről. Elüldözi, és visszamenekül a zajba remélve, hogy a sok zaj elnyomja majd a hangot, ahogy a szíve darabokra hull.

- Mióta? – mondtam remegő hangon.

Mi jön most? Milyen választ fúj erre a szél?

„Soha nem is volt a barátnőm.” „Szakítottam vele miattad.” „Csak vicceltem…”

Sok lehetőség, de csak az egyik fog célba érni. Akkor fog eldőlni minden.

Yesung hirtelen indult meg felém. Tekintete elszánt volt, mintha épp háborúba készülne. Megrémisztett, ahogy rám nézett és elindult felém. Hátrálni akartam, de hirtelen termett előttem. Arcomat kezei közé fogta és megcsókolt.

- Mostantól. – váltak el egy pillanatra az ajkaink, míg kimondta ezt a szót.

Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez lenne az utolsó alkalom. 

Az üres puszta, megtelt élettel. A sárga, száraz fő zöld lett, fák nőttek és madarak hangja hallatszódott a szél hideg suttogása helyett. Még abban a pillanatban sem hittem el, hogy boldog lehetek. Hiszen, ami könnyen jött könnyen megy. 

Mi van ha felébredek és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom?

Belemarkoltam az öltönyébe és közelebb húztam magamhoz.

Ha ez az utolsó alkalom, azt akarom, hogy örökké tartson. Ha ez az egyetlen, nem akarom, hogy vége legyen. Ha ez egy álom, nem akarok felébredni.

Gondolatok ezrei lepték el az agyam. Alig érzékeltem valamit a külvilágból. Szinte ösztönből tettem azt, amit tettem. Elvesztem az én saját kis világomba.

A világomba, amibe csak Ő és én vagyunk, senki  más. 

Mire észbe kaptam már az ágyon találtam magam. Elvesztem a lágy csókokban, de az érintések lassan apránként visszahoztak a valóságba. Elveszett a mámor. 

Kétségbeestem. Megijedtem. Féltem…

- Ne… - toltam el kissé magamtól.

Mélyen a szemembe nézett, szinte éreztem, ahogy a tekintetén keresztül irányít.

Ennyi volt. Elkapott. Könnyedén irányíthat engem, hiszen túlságosan szeretem ahhoz, hogy ellenkezzek.

- Sajnálom. – mondta majd távolodni kezdett tőlem.

Összekeverem őket. Kyuhyun, Yesung. Nem csak a személy más. A körülmény, a hangulat, az érzés. Miért nem tudom szétválasztani a kettőt?

Azt a félelmet és borzongást ami Kyuhyun-tól van, miért nem tudom eldobni?

Azt hittem, nem vagyok rá képes. Számomra ez lehetetlen azok után a miken átmentem. Mégis mikor megláttam, ahogy távolodik tőlem, szívem ordította, hogy: Ne engedd!

Utána nyúltam és elkaptam a kezét mire megállt és az ágyon maradt.

Kissé lepetten nézett rám, de hamar megváltozott az arca. Nem volt szükség szavakra, tudta mit akarok. 

Újra közeledni kezdett felém, amitől megkönnyebbültem.

A közelsége. Az minden, ami kell nekem. Ha magam mellett tudhatom, ha érezhetem őt, ha hallhatom a hangját meg van mindenem.

Életembe először mertem, és kicsit önző voltam. Nem azért húztam vissza, mert őt akartam boldoggá tenni. Én akartam boldog lenni. Akartam őt és a boldogságot. Boldogság…Ő volt az aki elvette tőlem, és csak ő adhatja vissza.

- Ne félj. – suttogta miközben a testünk egymásnak simult.

- É-én nem… - kezdtem bizonytalanul, de félbeszakított.

- Felejtsd el. Az nem történt meg.

- Túl nehezet kérsz. – kezdtek könnyezni a szemeim, amit ő is észrevett. Lehelt egy csókot a homlokomra, majd a szemeimbe nézett.

- Nem tudom mitől félsz, amikor ez az első alkalom. – csillogtak a szemei, ami elvarázsolt.

- Miről beszélsz? Tudod, jól, hogy … - csuklott el a hangom. – Nem ez az első alkalom…

- Tényleg? – lepődött meg. – Szóval szeretkeztél már? – mosolyodott el.

Akaratlanul én is elmosolyodtam.

Tudom, mit akarsz mondani. Most már értem…

• 8.rész - When I’m longing for, and calling out your name

8.rész

When I’m longing for, and calling out your name

- Kész vagy már? – kiabált a folyosóról Yesung.

- Mindjárt. – hangzott el már másodjára ez a szó a mai nap folyamán.

Még egyszer utoljára megigazítottam a hajam, majd végig mértem magam a tükörben. Laza smink, vasalt haj, egyszerű, de csinos ruha. 

Jó lesz ez így…

Kinyitottam az ajtóm, majd kisétáltam és Yesung felé vettem az irányt aki a bejárati ajtó előtt várt. Fekete öltönyt viselt, amit amint megláttam rajta elkaptam a tekintetem.

T-Túl… Úristen.

Nem mertem ránézni így lehajtott fejjel sétáltam oda elé. Megálltam előtte majd félve attól, hogy milyen arcot vág felemeltem a fejem.

Hát… láttam már tőled ennél értelmezhetőbb arcot is…

- Ennyire azért nem gáz. – grimaszoltam, mikor már kínosan éreztem magam a bámulásától.

- Miről beszélsz? – rázta meg a fejét.

- Mit bambulsz? Fáradt vagy?

- Én nem… - hajtotta le kissé a fejét majd a tarkóját kezdte vakargatni.

Ma este jól akarom érezni magam. Végre egyszer… nem akarok semmivel se foglalkozni, csak szórakozni.

- Menjünk. – nyitotta ki nekem az ajtót, amin én gyorsan ki is sétáltam majd visszafordultam, megvártam, míg ő is kijön, majd bezárta az ajtót.

Miután beültem az autóba furán kezdtem érezni magam.

- Amúgy mi ez az egész? – kérdeztem miután Yesung is beült az autóba.

- Ezt, hogy érted? – fordult felém.

- A buli…

- Ja. – szólalt meg hirtelen, majd visszafordult és elindította az autót. – Csak egy kis szórakozás gyanánt gondoltunk rá…

- Értem. – bólintottam.

Egy pillanat. GondolTUNK?

- Hé. – fordultam felé, pont mikor elindult az autóval. – Mi az, hogy „tunk”? Kikkel?

- Természetesen a többiekkel.

- Milyen többiekkel? – kezdett a szívem a torkomban dobogni.

- Leeteuk, Siwon, Eunhyuk hadd ne soroljam fel mindent. – mosolyodott el.

És Kyuhyun. Menekülni akartam tőle erre most önként kínálom magam?!

- Áll meg. - mondtam.

- Mi? – nézett rám lepetten.

- Haza megyek.

- Miért?

- Csak!

- Á, nem. Most már jössz.

- De én nem… - kezdtem hisztérikusan, de elakadt a hangom mikor megfogta a kezem.

- Mitől félsz? – nézett rám csodálkozva.

- S-semmitől. – húztam összébb magam az ülésbe.

- Nyugi nem fog beléd kötni senki sem. – mosolyodott el. – Veled leszek.

Persze. Mindjárt gondoltam.

- Nem kell. Csak érezd, jól magad nem kell rám vigyázgatnod. – engedtem el a kezét majd az ablak felé fordultam.

- Most haragszol rám?

- Nem. – vágtam rá.

- Nicole…

- A vezetésre figyelj. – szakítottam félbe.

És igen, itt kihalt a beszélgetés hála Istennek. Mikor megérkeztünk és Yesung leállította a motort nagy levegőt vettem.

Nicole, itt van mindenki, mi bajod lehetne? Nem lesz semmi baj… nem kell félned. Ne is gondolj arra, hogy Ő itt van.

Yesung kiszállt az autóból, majd kinyitotta nekem az ajtót. Miután kiszálltam becsukta utánam a kocsi ajtaját és megfogta a kezem mire lepetten néztem fel rá.

- Most mi van? - lepődött meg ő is látva a reakcióm. – Ha mindenki tudtára adjuk, hogy az enyém vagy nem kötnek beléd.

M-m-m-mi az, ho… MI AZ HO… jó hagyjuk.

- Ch… - grimaszoltam egyet majd elindultam a bejárat felé, mire ő is követett engem.

- Meddig maradsz?

- Sokáig. – mosolyodott el. – Megtapsolom azt, aki éjfél előtt kirobbant innen.

Remek. Király. Fantasztikus….

Ahogy beléptünk megcsapta a fülem a hangos zene. A basszus csak úgy dübörgött, fények villództak és emberek táncoltak mindenhol. Sóhajtottam egyet, majd Yesung-al az oldalamon elindultunk a tömeg felé.

- Még is hova megyünk? – néztem rá miközben a tömegben haladtunk.

- A többieket keresem. – nézelődött.

Félek.

- Yesung. – rohant oda hozzánk valaki. – Már kereslek egy ideje. – mosolygott.

Á, Donghae…

- Most érkeztünk. – válaszolt Yesung. – Többiek?

- Arra. – mutatott az egyik sarok felé Donghae. – Gyer… - akadt el mikor meglátta az összekulcsolt kezeinket.

- Ti… - mosolyodott el huncutan, majd hol rám hol Yesung-ra mutatott.

- Most mi van?! Vigyáznom kell rá! – háborodott fel Yesung.

- Igaz. Végül is a „húgod”. – mutatott macskakörmöt Donghae a „húgod” szónál.

Már megint ez a szó. Annyira idegesít… Utálom ezt a szót.

- Na menjünk. – csapta össze a kezeit Donghae, majd elindult mi meg utána.

Kivezetett minket a tömegből és a sarokban cseverésző kisebb csapathoz vitt.

- Meghoztam az elveszett báránykát. – kiabálta Donghae mikor odaért.

Yesung egyszer csak elengedte a kezem és odasietett a többiekhez. Ahogy már nem fogtam a kezét megdermedtem, és mint egy darab fa álltam egy helybe.

Lefagytam… nincs elég merszem innen elmoccanni.

- De rég láttalak. – jött oda hozzám Leeteuk, majd összekócolta a hajam.

- Azzal sokat szenvedtem ám, hé! – kiabáltam rá majd igazgatni kezdtem a hajam. – Minden rendben? – mosolygott.

- Miért ne lenne? – motyogtam az orrom alatt.

- Csak kérdeztem. – vont vállat. – Gyere. – karolt át majd odavitt a többiekhez.

Mindenki vidáman beszélgetett én meg kétségbeesetten kerestem az arcok között az övét.

Biztos itt van… Nincs akkor szerencsém, hogy ne legyen.

Elnéztem jobbra és megláttam őt. Egy félig teli poharat tartott a kezében és Ryeowook-al beszélgetett.

Valami biztonság érzetet adott az, hogy Leeteuk karja a vállaimon pihent. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Kyuhyun szeme egyszer csak rám tévedt mire kirázott a hideg. Először meglepődött majd elmosolyodott.

Az a mosoly…. Túl ördögi…

Elkaptam a tekintetem majd elléptem Leeteuk-től.

- Valami baj van? – nézett rám furcsán.

- Nem semmi. – mondtam majd Yesung-ra néztem, aki gondolkozva nézett hol rám  hol Kyuhyun-ra.

Ha tovább maradok lebukok.

- Megyek iszok valamit. – mondtam Leeteuk-nek majd elindultam a bárpult felé.

Leültem az egyik székre kezeimet pedig feltettem a pultra.

- Mit adhatok? - sétált oda hozzám a pultos srác miközben egy poharat törölgetett.

- Egy vodka. – gondolkoztam el.

Ma leszarok mindent. Úgy se voltam még soha részeg…

Pár perc múlva meg is kaptam az italom és inni kezdtem. Nem nagyon ízlett mégis úgy ittam mintha az életem múlna rajta.

Mi elől menekülök? És miért az alkoholba? Nicole, ez nem te vagy!

Lecsaptam az üres üveget a pultra majd felsóhajtottam.

A világ forgott, mindenből kettő volt és furcsa érzésem volt. Indokolatlanul mosolyogtam, mint a tejbe tök pedig legszívesebben sírtam volna. Lassan lemásztam a székről majd, ahogy lépni próbáltam éreztem, hogy veszítem el az egyensúlyom. Valaki megragadta a karom és felhúzott mielőtt elestem volna.

- Te részeg vagy? – lassan felnéztem rá és Leeteuk lepett arcával találtam szembe magam.

- Én.. nem. – csuklottam a két szó között.

- Haza kéne menned.

- Igen… haza… - ámuldoztam.

- Mi történt? – hallottam egy ismerős hangot.

A mosoly eltűnt az arcomról és egy hangocska a fejembe az suttogta:

Menj. Szaladj! Menekülj…

- Haza viszem Nicole-t. Szólsz Yesung-nak, hogy elmentünk? – mondta Leeteuk.

- Hagyd csak majd én elintézem. – mosolygott Kyuhyun.

Meg a fenéket! Leeteuk könyörgöm…

- Félek valakit rád bízni. – grimaszolt Leeteuk.

- Ugyan már… Úgy is jóba vagyunk Nicole-al. – nézett rám mire megremegtem. Belemarkoltam Leeteuk öltönyébe és sugallni akartam, hogy: Ne engedj el. Ne vele. Könyörgöm. Félek…

- Amúgy is már haza akartam menni. Haza viszem Nicole-t aztán én is elteszem magam holnapra. – vágta zsebre a kezeit Kyuhyun.

- Legyen. – sóhajtott Leeteuk.

Kyuhyun elmosolyodott majd odalépett hozzám és átölelte a vállaimat.

Egyre szorosabban fogtam Leeteuk öltönyét.

Nem akarom. Nem akarom! Tudom mire készül, könyörgöm Leeteuk!

Kétségbeesett szemekkel néztem fel rá, de láttam az arcán, hogy nem érti a reakciómat.

Feladom…

Lassan elengedtem, majd hagytam Kyuhyun magával vigyen.

- Miért nem hagysz békén? – nyöszörögtem miközben vitt kifelé a tömegből.

- Ne legyél ennyire nyápic. – mosolygott.

Betett az autójába majd bekötötte az övem és indultunk is.

Nincs erőm semmihez… Alig látok, és forog minden. Az elmém zavaros, és tombol bennem a félelem, a harag és a felháborodottság.

- Yesung… - motyogtam a nevét miközben a fejemet az ablaknak támasztottam.

Legszívesebben üvölteném a neved… De nem tehetem. Nincs erőm hozzá és értelme sincs úgyse hallod. Ha itt ülnél mellettem, akkor sem hallanád a kiáltásom.

- Yesung? – kérdezett vissza Kyuhyun. – Valószínűleg reggelig a ház közelébe se megy. Miénk az este. – mosolyodott el.

Még egyszer átélni azt: Nem akarom… Előbb ölöm meg magam.

Mikor megérkeztünk Kyuhyun kivett az autóból, majd az ajtó előtt letett a földre. Alig bírtam megállni a lábamon. Elvette a táskámat, kikereste belőle a házkulcsot majd bement, engem meg maga után húzott. Ahogy elengedte a karom berohantam a szobámba, majd bevágtam az ajtót. Bezártam majd nekidőltem és lassan lecsúsztam a földre.

Ez az… Most már…

- Nicole. – hallottam Kyuhyun hangját az ajtó másik oldaláról. – Nyisd ki.

- Soha. – nyöszörögtem.

- Ki fogod nyitni.

- Kizárt… - ráztam kómásan a fejem.

- Azt akarod, hogy felhívjam Yesung-ot?

 Mi van?

- Miért hívnád? – suttogtam. 

Nem volt erőm még arra sem, hogy normálisan beszéljek.

- Mert a hugicája nagyon beteg, Biztos örülni fog, hogy ott kell, hagyjon minden és haza kell jöjjön miattad.

- Nem tenné. – mosolyodtam el.

- Tegyünk egy próbát?

Nem mered. Ha ide hívod, te el kell menjen…

Hallottam, hogy pityeg a telefonja amitől egyre idegesebb lettem.

Ilyen önző legyek? Én fontosabb vagyok, mint ő?

A francba…

Lassan feltápászkodtam majd megfogtam a kulcsot és felsóhajtottam.

Nem lehetek önző. Ő fontosabb, mint én.

Kattant egyet a zár majd lassan kinyílt az ajtó. Kyuhyun állt előttem a kezében a telefonjával. Elmosolyodott majd zsebre vágta.

- Jó kislány.

- Rohadék. – néztem dühösen a szemeibe.

Arca kemény lett majd éreztem, ahogy keze az arcomon csattan.

- Válogasd meg a szavaidat! – förmedt rám.

- Kösz a lehetőséget, inkább kihagyom. – mondtam miközben az arcomat fogtam.

- Te kis… - kezdte mérgesen majd bejött és belelökött az ágyba.

Felsikítottam mikor beleestem az ágyba majd próbáltam minél távolabb húzódni tőle.

- Ezt most nagyon megszívtad. – mondta mérgesen, majd a csípőm fölé térdelt és elkezdte levenni a zakóját.

Már megint itt tartunk… Nem hiszem el.

Kezét a combomra tette majd egyre feljebb kezdte simogatni miközben a nyakam és a vállam csókolgatta.

Nem bírom. Undorító…

Remegett a testem a félelemtől és a könnyeimtől alig láttam valamit.

Lehet jobb is.

- Attól, hogy sírsz nem fogok meghatódni. – mondta két csók között majd megfogta az állam és feljebb emelte. Félve kinyitottam a szemem és a baljós mosolyával találtam szembe magam. Arca közeledni kezdett az enyémhez én meg becsuktam a szemem. A könnyeim csak úgy folytak és hiába ficánkoltam nem értem el vele semmit.

Nem akarom, hogy megcsókoljon ez a féreg…

- Ne csináld. – motyogtam sírva miközben egyre hátrébb húzódtam.

- Késő. – éreztem a leheletét az arcomon.

Miért én?

- Ya! – kiáltott fel valaki mire kipattantak a szemeim. – Te! – trappolt be valaki mérgesen a szobába. 

Arcomat a tenyereimbe temettem és miután éreztem, hogy Kyuhyun leszállt rólam felhúztam a lábaimat.

- Még is mit művelsz?! – kérdezte egy dühös hang, majd hallottam, hogy neki nyomja a falnak.

- Tudod te nagyon jól. – hallottam Kyuhyun hangját.

Egy pillanat. A hang…

- El se hiszem, hogy te… - mondta a másik kiábrándulva. – Miért?! – lett újra mérges a hangja.

- Ha már te nem vagy rá képes valakinek meg kell tenni. – mondta Kyuhyun önelégülten.

Ő? Miért pont… ugye…

Lassan feléjük fordultam az ágyon és elvettem a kezeim az arcomtól.

- Szemét! – kapott egy öklöst az arcába Kyuhyun.

A könnyeim végleg megállíthatatlanul folyni kezdtek.

Örülnöm kéne? Szomorú kéne legyek? Egyik sem vagyok… Nem vagyok se boldog se szomorú. Nem érzek semmit. Csak fájdalmat. Elviselhetetlen fájdalmat.

Boldognak kéne lennem, hogy megjelentél, most, mint egy angyal. De nem vagyok az. Egyáltalán nem. Szégyellem magam…

Még nagyobb szánalom gazdája lettem. Nem akarom, hogy sajnáljanak. Nem akarom, hogy sajnálj, azt akarom, hogy szeress Yesung. Ez már lehetetlen.

- Ne kerülj a szemem elé! – lökte ki a szobám ajtaján. – Tűnés! – ordított rá.

Nem sokkal később hallottam h bevágódik a bejárati ajtó.

Yesung csak állt az ajtómba, és dühösen kapkodott levegő után. Hátat fordítottam neki az ágyon majd összehúztam magam és halkan sírtam tovább.

Kiderült, a legnagyobb szégyenem… Bárcsak elnyelne a föld.

Lassan besüppedt mellettem az ágy, és éreztem, ahogy mellém fekszik. Átölelt és magához húzott fejét pedig az enyémnek döntötte. Megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat, majd még közelebb bújt hozzám.

Sajnál… utálom ezt.

- Yes…

- Aludj. – vágott közbe.

- Nem tu…

- Veled maradok. Nem megyek sehová. – vágott megint közbe.

Nehéz lenne ha egyszer végig hallgatnál?

Sóhajtottam egyet majd próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Elég a könnyekből.

- Szomorú vagyok. – sóhajtott.

Na igen. Most jön az a „ A hugicámat bántani akarták, hogy ez nekem mennyire fájt volna…” vagy „ Szomorú vagyok, amiért nem mondtad el. Miért tetted ezt?”

Fáj elképzelnem is.

- Rossz volt látni…

Hogy a húgomat bántani akarták. – fejeztem be gondolatba a mondatát.

- Téged egy másik férfival.

Tud… mi? Na jó te se lehetsz teljesen józan.

Sóhajtottam egyet majd visszatartottam a könnyeim. 

Nicole, meddig titkolózol még? Mondd el… már úgy is mindegy, nem? Nincs mit veszítened. Akkor meg?

Igen. Elmondom. Nem érdekel mi lesz, nekem már tényleg nem számít. Egy szó semmi több. Szeretlek.

Nagy levegőt vettem, majd a hátamra fordultam.

- Yesung én…

• 7.rész - Resist the tears

7.rész

Resist the tears

Hirtelen kipattantak a szemeim és felültem az ágyamon.

Úristen, jól elaludtam…

A fejemet fogtam és próbáltam teljesen felébredni.

- Levegőznöm kell. – sóhajtottam, majd felállt az ágyról.

Már késő délután volt, de úgy éreztem megőrülök, ha nem sétálhatok egy kicsit a friss levegőn.

Lesétáltam a folyópartra és csak járkáltam céltalanul. Jó volt végre kiszabadulni a négy fal közül. A nap is lassan kezdett lemenni és egyre sötétebb meg hűvösebb lett, de nem érdekelt. Jó volt kicsit a friss levegőn sétálgatni, kiszellőztetni a fejemet a sok zavaros gondolattól…

Bár csak elfújhatná a szél a rossz emlékeket. Esetleg érzéseket…

A zsebembe nyúltam és ekkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a telefon.

- Remek. – sóhajtottam.

Még egy kicsit maradok, aztán hazamegyek.

Leültem az egyik közeli padra és néztem a folyót. Csak teltek a percek majd végül már az órák.

Nagyokat sóhajtoztam miközben a hideg széltől egyre jobban fázni kezdtem, de nem érdekelt.

Szerelem? Tönkretett mindent…

- Miért ilyen nehéz ez az egész? – csaptam le a kezem magam mellett a padra mérgesen. – Miért nem történhet velem is valami jó?! – jöttek elő a könnyeim. – A szerelem nem kéne ennyire fájjon! – forró, fájdalommal teli könnyeim lassan végig gördültek az arcomon, amit a hűvös szél simogatott. – Miért nem jelensz meg soha amikor szükségem lenne rád?! – kiabáltam végső elkeseredettségemben.

Előre dőltem a padon és arcomat a tenyereimbe temettem.

Nem bírom…

- Hülye! – kiabálta valaki.

Felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam. Még a szó is belém fagyott és csak meredtem rá könnyes arccal, miközben a szél a hajammal játszadozott.

- Mindenhol kerestelek! – rohant oda hozzám kissé rémült arccal. A pad mellett a térdeire támaszkodott és levegő után kapkodott.

- Legalább a telefonodat magaddal hozhattad volna! – nézett rám aggódóan.

Szipogni kezdtem, majd elfordultam a padon és a könnyeim kezdtem gyorsan letörölgetni az arcomról.

Biztos fáradt már így munka után, de eljött engem megkeresni…

Otthon kellett volna maradnom.

Yesung levette a kabátját, majd rám terítette. Azonnal lekaptam magamról majd szembe fordultam vele és a kezébe nyomtam.

- Vedd fel. – mondtam határozottan.

- Most mit makacskodsz? Gyerünk. – akarta rám teríteni a kabátját de ellöktem a kezét.

- Ya! Ne foglalkozz velem! Mi lesz, ha megfázol? Nem fogsz tudni énekelni! – mondtam halál komoly arccal mire csak eleresztett egy félmosolyt.

- Nem lesz semmi bajom, szóval vedd fel míg szépen mondom. – közelített felém megint a kabátjával. Hátrálni kezdtem, majd elakartam fordulni de elkapta a karom, magához rántott és szorosan átölelt.

- Ne vesszünk össze jó? Vedd fel kérlek. – mondta lágy hangon, majd hátrébb lépett és rám terítette a kabátját.

Szégyenkezve néztem fel rá de ős csak rám mosolygott. 

Annyira tudni szeretném, hogy mit gondolsz…

Hirtelen odaléptem hozzá majd átöleltem. Szorosan öleltem magamhoz, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatom.

- Köszönöm. –suttogtam.

Köszönöm, hogy most itt vagy velem. Végre…

- Gyere. – fogta meg a kezem majd, kézen fogva elindultunk haza.

Mikor hazaértünk fáradtan ledobtam magam az ágyamra. Végül felültem és elvettem a telefonom az éjjeliszekrényemről.

„2 nem fogadott hívás.”

Még is kitől?

„Ismeretlen.”

A kezeim remegni kezdtek, majd mielőtt elhajítottam volna a telefonom vsszatettem a helyére.

Kyuhyun…

Nem úszom meg. Újra el fog jönni. Nem tudok elmenekülni, bárhol megtalál.

Félek.

- Velem jössz holnap? – állt meg az ajtómba Yesung.

- H-hova? – lepődtem meg.

- Lesz egy kis buli. Gondoltam eljöhetnél velem.

Csak ne legyek egyedül…

- Rendben. – bólintottam, közbe pedig még a gondolattól is, hogy egyedül maradok és Kyuhyun újra rám talál remegni kezdtem.

- Még mindig fáj? – sétált oda hozzám.

- Mire gondolsz? – fordultam el, hogy ne lássa a meggyötört arcom, de a szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát.

- Hát… - vakargatta a tarkóját, majd elkomolyodott és rám nézett. – Ki volt az?

Nyeltem egy nagyot majd felsóhajtottam.

- Nem…

- De tudod. – szakított félbe. 

Felnéztem rá és az elszánt tekintetével találtam szembe magam.

- Nem akarok róla beszélni.

- Miért vagy ilyen makacs?

Azért, hogy legyen mit kérdezned…

Elfordítottam a fejem és a falat kezdtem bámulni.

- Miért nem mondod el? Lehet nem is ismerem azt a szemetet!

A számat kezdtem harapdálni idegességemben, és alig bírtam nyugodtan egy helybe maradni.

Még, hogy nem ismered?! Na jó menj és tedd takarékra magad mielőtt elborul az agyam.

- Vagy igen? – lepődött meg látva, hogy ideges lettem.

- Nicole, ismerem?! – fogta meg a kezem, mire felugrottam az ágyról és az ablakhoz sétáltam.

- Nem ejthetnénk a témát?

- Miért csinálod ezt?

- Mert nem akarok róla beszélni.

- Ha nekem nem mondod el még is kinek fogod? Valakivel ezt meg kell beszélned!!

- Nem, nem kell! – fordultam felé dühösen, mire meglepődött.

Mély levegőt vettem majd csípőre tettem a kezem

- Mit is kérdeztél? Hogy fáj-e még?

- Nicole…- indult meg felém.

- Ott maradsz! – mutattam rá mire pár lépésre tőlem megtorpant.

- Igen, fáj. De nyugi, csak olyankor, amikor levegőt veszek.

Most az egyszer légy erős Nicole. Nem mondhatod el ki volt az. Nem lehet…

A telefonom hirtelen csörögni kezdett, amitől megijedtem. Mindketten  a telefonomra néztünk. Yesung egy pillanatra rám nézett majd odasétált a telefonomhoz és elvette az éjjeliszekrényről.

- Ismeretlen. – mondta majd rám nézett.

- Ne vedd fel! – kiabáltam majd indultam meg felé kétségbeesetten, de mire odaértem már a füléhez emelte a telefont.

- Igen? – szolt bele.

A rémület minden féle fajtája végig futott az egész testemen.

Vége van. Mindennek vége.

- Kyuhyun? – vágott értetlen fejet. – Miért hívtad Nicole-t? – kérdezte lepetten.

- Tedd le, könyörgöm. – fogtam meg a karját és a szemébe néztem de ő csak értetlenül nézett vissza rám. 

Mit mondhat neki Kyuhyun? Megveszek itt helyben!

- Á. – mosolyodott el Yesung.

M-m-mi van? Mi van?!

- Eddig miért nem mondtad? – mondta boldogon Yesung. – Rendben. – majd elvette a telefont a fülétől és felém nyújtotta. - Tessék. – mosolygott rám.

Elgondolkozva néztem a szemeibe majd remegő kézzel elvettem tőle a telefont.

- I-igen? – szóltam bele.

Muszáj beszélnem vele. Nem kelthetek gyanút.

- Látom nem merted elmondani neki. – szolt bele a telefonba Kyuhyun.

Nem szóltam semmit csak csöndbe hallgattam.

- Mindegy is. – sóhajtott. – Majd még meglátogatlak. Ígérem. – mondta mosolyogva.

Ki mondta, hogy megint naiv leszek és beengedlek?!

- Ne is álmodozz róla. – mondtam kissé dühösen mire Yesung meglepődve nézett rám.

Basszus, Nicole viselkedj! Csak természetesen…

- Te vagy az utolsó, akitől engedélyt kérek bármire is. Ha meg nem engedsz be simán kérhetek kulcsot Yesung-tól.

- Miért adná oda neked? – a kezem már annyira remegett, hogy alig bírtam tartani benne a telefont.

- Miért ne lephetném meg a barátomat?

- Barát?! – szakadt el a cérna.

- Mi a baj? – lépett oda hozzám Yesung.

- Semmi. –fordultam el.

- Hagyj békén. –suttogtam kétségbeesetten a telefonba majd kinyomtam

- Minden rendben?

- Persze. – eresztettem el egy félmosolyt bár úgyse látta, hiszen háttal álltam neki.

- Nicole. – tette a kezét a vállamra, de ellöktem a kezét.

- Ne érj hozzám! – háborodtam fel. – Senki se érjen hozzám…

- Én nem bántalak. – ölelt át hátulról fejét meg az enyémnek döntötte.

- De igen. – remegett a hangom.

Minden egyes szóval, csak nem tudsz róla…