• 7.rész - Resist the tears

7.rész

Resist the tears

Hirtelen kipattantak a szemeim és felültem az ágyamon.

Úristen, jól elaludtam…

A fejemet fogtam és próbáltam teljesen felébredni.

- Levegőznöm kell. – sóhajtottam, majd felállt az ágyról.

Már késő délután volt, de úgy éreztem megőrülök, ha nem sétálhatok egy kicsit a friss levegőn.

Lesétáltam a folyópartra és csak járkáltam céltalanul. Jó volt végre kiszabadulni a négy fal közül. A nap is lassan kezdett lemenni és egyre sötétebb meg hűvösebb lett, de nem érdekelt. Jó volt kicsit a friss levegőn sétálgatni, kiszellőztetni a fejemet a sok zavaros gondolattól…

Bár csak elfújhatná a szél a rossz emlékeket. Esetleg érzéseket…

A zsebembe nyúltam és ekkor jöttem rá, hogy otthon hagytam a telefon.

- Remek. – sóhajtottam.

Még egy kicsit maradok, aztán hazamegyek.

Leültem az egyik közeli padra és néztem a folyót. Csak teltek a percek majd végül már az órák.

Nagyokat sóhajtoztam miközben a hideg széltől egyre jobban fázni kezdtem, de nem érdekelt.

Szerelem? Tönkretett mindent…

- Miért ilyen nehéz ez az egész? – csaptam le a kezem magam mellett a padra mérgesen. – Miért nem történhet velem is valami jó?! – jöttek elő a könnyeim. – A szerelem nem kéne ennyire fájjon! – forró, fájdalommal teli könnyeim lassan végig gördültek az arcomon, amit a hűvös szél simogatott. – Miért nem jelensz meg soha amikor szükségem lenne rád?! – kiabáltam végső elkeseredettségemben.

Előre dőltem a padon és arcomat a tenyereimbe temettem.

Nem bírom…

- Hülye! – kiabálta valaki.

Felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam. Még a szó is belém fagyott és csak meredtem rá könnyes arccal, miközben a szél a hajammal játszadozott.

- Mindenhol kerestelek! – rohant oda hozzám kissé rémült arccal. A pad mellett a térdeire támaszkodott és levegő után kapkodott.

- Legalább a telefonodat magaddal hozhattad volna! – nézett rám aggódóan.

Szipogni kezdtem, majd elfordultam a padon és a könnyeim kezdtem gyorsan letörölgetni az arcomról.

Biztos fáradt már így munka után, de eljött engem megkeresni…

Otthon kellett volna maradnom.

Yesung levette a kabátját, majd rám terítette. Azonnal lekaptam magamról majd szembe fordultam vele és a kezébe nyomtam.

- Vedd fel. – mondtam határozottan.

- Most mit makacskodsz? Gyerünk. – akarta rám teríteni a kabátját de ellöktem a kezét.

- Ya! Ne foglalkozz velem! Mi lesz, ha megfázol? Nem fogsz tudni énekelni! – mondtam halál komoly arccal mire csak eleresztett egy félmosolyt.

- Nem lesz semmi bajom, szóval vedd fel míg szépen mondom. – közelített felém megint a kabátjával. Hátrálni kezdtem, majd elakartam fordulni de elkapta a karom, magához rántott és szorosan átölelt.

- Ne vesszünk össze jó? Vedd fel kérlek. – mondta lágy hangon, majd hátrébb lépett és rám terítette a kabátját.

Szégyenkezve néztem fel rá de ős csak rám mosolygott. 

Annyira tudni szeretném, hogy mit gondolsz…

Hirtelen odaléptem hozzá majd átöleltem. Szorosan öleltem magamhoz, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy láthatom.

- Köszönöm. –suttogtam.

Köszönöm, hogy most itt vagy velem. Végre…

- Gyere. – fogta meg a kezem majd, kézen fogva elindultunk haza.

Mikor hazaértünk fáradtan ledobtam magam az ágyamra. Végül felültem és elvettem a telefonom az éjjeliszekrényemről.

„2 nem fogadott hívás.”

Még is kitől?

„Ismeretlen.”

A kezeim remegni kezdtek, majd mielőtt elhajítottam volna a telefonom vsszatettem a helyére.

Kyuhyun…

Nem úszom meg. Újra el fog jönni. Nem tudok elmenekülni, bárhol megtalál.

Félek.

- Velem jössz holnap? – állt meg az ajtómba Yesung.

- H-hova? – lepődtem meg.

- Lesz egy kis buli. Gondoltam eljöhetnél velem.

Csak ne legyek egyedül…

- Rendben. – bólintottam, közbe pedig még a gondolattól is, hogy egyedül maradok és Kyuhyun újra rám talál remegni kezdtem.

- Még mindig fáj? – sétált oda hozzám.

- Mire gondolsz? – fordultam el, hogy ne lássa a meggyötört arcom, de a szemem sarkából figyeltem minden mozdulatát.

- Hát… - vakargatta a tarkóját, majd elkomolyodott és rám nézett. – Ki volt az?

Nyeltem egy nagyot majd felsóhajtottam.

- Nem…

- De tudod. – szakított félbe. 

Felnéztem rá és az elszánt tekintetével találtam szembe magam.

- Nem akarok róla beszélni.

- Miért vagy ilyen makacs?

Azért, hogy legyen mit kérdezned…

Elfordítottam a fejem és a falat kezdtem bámulni.

- Miért nem mondod el? Lehet nem is ismerem azt a szemetet!

A számat kezdtem harapdálni idegességemben, és alig bírtam nyugodtan egy helybe maradni.

Még, hogy nem ismered?! Na jó menj és tedd takarékra magad mielőtt elborul az agyam.

- Vagy igen? – lepődött meg látva, hogy ideges lettem.

- Nicole, ismerem?! – fogta meg a kezem, mire felugrottam az ágyról és az ablakhoz sétáltam.

- Nem ejthetnénk a témát?

- Miért csinálod ezt?

- Mert nem akarok róla beszélni.

- Ha nekem nem mondod el még is kinek fogod? Valakivel ezt meg kell beszélned!!

- Nem, nem kell! – fordultam felé dühösen, mire meglepődött.

Mély levegőt vettem majd csípőre tettem a kezem

- Mit is kérdeztél? Hogy fáj-e még?

- Nicole…- indult meg felém.

- Ott maradsz! – mutattam rá mire pár lépésre tőlem megtorpant.

- Igen, fáj. De nyugi, csak olyankor, amikor levegőt veszek.

Most az egyszer légy erős Nicole. Nem mondhatod el ki volt az. Nem lehet…

A telefonom hirtelen csörögni kezdett, amitől megijedtem. Mindketten  a telefonomra néztünk. Yesung egy pillanatra rám nézett majd odasétált a telefonomhoz és elvette az éjjeliszekrényről.

- Ismeretlen. – mondta majd rám nézett.

- Ne vedd fel! – kiabáltam majd indultam meg felé kétségbeesetten, de mire odaértem már a füléhez emelte a telefont.

- Igen? – szolt bele.

A rémület minden féle fajtája végig futott az egész testemen.

Vége van. Mindennek vége.

- Kyuhyun? – vágott értetlen fejet. – Miért hívtad Nicole-t? – kérdezte lepetten.

- Tedd le, könyörgöm. – fogtam meg a karját és a szemébe néztem de ő csak értetlenül nézett vissza rám. 

Mit mondhat neki Kyuhyun? Megveszek itt helyben!

- Á. – mosolyodott el Yesung.

M-m-mi van? Mi van?!

- Eddig miért nem mondtad? – mondta boldogon Yesung. – Rendben. – majd elvette a telefont a fülétől és felém nyújtotta. - Tessék. – mosolygott rám.

Elgondolkozva néztem a szemeibe majd remegő kézzel elvettem tőle a telefont.

- I-igen? – szóltam bele.

Muszáj beszélnem vele. Nem kelthetek gyanút.

- Látom nem merted elmondani neki. – szolt bele a telefonba Kyuhyun.

Nem szóltam semmit csak csöndbe hallgattam.

- Mindegy is. – sóhajtott. – Majd még meglátogatlak. Ígérem. – mondta mosolyogva.

Ki mondta, hogy megint naiv leszek és beengedlek?!

- Ne is álmodozz róla. – mondtam kissé dühösen mire Yesung meglepődve nézett rám.

Basszus, Nicole viselkedj! Csak természetesen…

- Te vagy az utolsó, akitől engedélyt kérek bármire is. Ha meg nem engedsz be simán kérhetek kulcsot Yesung-tól.

- Miért adná oda neked? – a kezem már annyira remegett, hogy alig bírtam tartani benne a telefont.

- Miért ne lephetném meg a barátomat?

- Barát?! – szakadt el a cérna.

- Mi a baj? – lépett oda hozzám Yesung.

- Semmi. –fordultam el.

- Hagyj békén. –suttogtam kétségbeesetten a telefonba majd kinyomtam

- Minden rendben?

- Persze. – eresztettem el egy félmosolyt bár úgyse látta, hiszen háttal álltam neki.

- Nicole. – tette a kezét a vállamra, de ellöktem a kezét.

- Ne érj hozzám! – háborodtam fel. – Senki se érjen hozzám…

- Én nem bántalak. – ölelt át hátulról fejét meg az enyémnek döntötte.

- De igen. – remegett a hangom.

Minden egyes szóval, csak nem tudsz róla…