• 1.rész - I Can't Breathe

1.rész

I can’t breathe

Hogy is kezdődött minden? Ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

Az én történetem egy lányról szól, aki akkor kezdett el igazán élni mikor 12 évesen megszökött az árvaházból. 

Véletlen volt, vagy a sors akarta így? Sosem derül már ki…

Rátalált valaki. Valaki, aki néhány évvel volt csak idősebb nála. Befogadták és családtagként kezelték. A lány 10 évvel később azzal a fiúval költözött el, aki a világot jelentette neki. Mindent megtesz érte, mert csak ő létezik számára.

Senki más.

- Mentem. – hallottam Yesung hangját, miközben a konyhában mosogattam.

- Mikor jössz haza? – fordultam felé, de ő csak fáradtan nézett vissza rám.

- Nem tudom. Lehet, ma este nem jövök haza úgy szóval ne várj rám. – válaszolt, majd kilépett az ajtón.

Nagyot sóhajtottam majd leültem a földre.

Most már biztos…

Könnyezni kezdett a szemem a gondolattól. A szívem szúrt, és fájt levegőt venni.

Van valakid, ugye Yesung?

Este tizenegykor, még az ágyam szélén üldögéltem. A fejem fogtam és próbáltam nem kétségbeesni.

Ha haza jön nincs baj. Ha nem, akkor van valakije…

Hátradőltem az ágyon és az oldalamra fordultam. Összekuporodtam és a paplant szorongattam.

Mi vagyok én neked? Egy árva lány, aki rászorult másra?

Egy jó gyerekkori barát?

Talán egy testvér?

De semmi több, igaz?

Órákkal később ajtócsukódásra ébredtem fel.

Jól bealudtam…

Kómásan felültem az ágyamon majd pislogni kezdtem.

Úgy érzem, hogy még félig alszok…

Lépkedésekre lettem figyelmes. Felcsillantak a szemeim, és elmosolyodtam.

Yesung!

Felugrottam az ágyamról, majd ahogy kinyitottam a szobám ajtaját és átléptem a küszöböt megtorpantam. A számhoz kaptam, majd visszaléptem a szobámba és a falnak simultam. A szívem a rémülettől majd kiugrott a helyéről és a gombóc a torkomba iszonyúan fojtogatott.

Miért hozta ide Aoi Sora-t? Miért…

Hallottam a magas sarkúja kopogását a nappali parkettáján majd azt, ahogy recsegve besüpped a kanapé alattuk.

- Menned kell. – hallottam Yesung halk suttogását.

Csókolóznak…

- Miért? – kérdezett vissza Sora.

- Nicole… - suttogta a nevem.

- Akkor menjünk hozzám.

- Most nem.

- Gonosz vagy. – háborodott fel kissé Sora.

- Na gyerünk. – sürgette Yesung.

Lassan lecsúsztam a fal mentén és az arcomat a két tenyerembe temettem. 

Vajon mióta lehetnek együtt? Vagy egyáltalán együtt vannak?

Újra hallottam a magas sarkúk kopogását, majd mikor megszűntek Sora hangját hallottam.

- Mikor találkozunk legközelebb?

- Tudod jól, hogy semmi biztosat nem tudok mondani. – sóhajtott Yesung.

Annyira fáj…. De nem sírhatok. Nem akarom, hogy meghalljanak.

- Miért tartogatod még mindig magadnál azt a lányt? Cselédnek?

Felkaptam a fejem és csak néztem magam elé.

Csak cselédnek?

- Ya! – kiáltott mérgesen Yesung. – Ezt már megbeszéltük.

- De Yeye…

- Menj, már késő van. – szakította félbe Yesung.

- Jó. – sóhajtott a lány. – Szia.

Most biztos megint megcsókolták egymást…

Könnyek folytak végig az arcomon és szipogni kezdtem. Minél jobban Visszaakartam tartani a könnyeimet annál jobban fájt mindenem. 

Hallottam, ahogy az ajtó bezárul, majd kattan a zár, és hogy Yesung dzsekije a kanapén landol. 

Egyik kezemmel a falnak támaszkodva álltam fel nehézkesen, hogy becsukjam a szobám ajtaját. 

Másik kezemet erősen a számra tapasztottam. Nem akartam, hogy még mielőtt becsukódna az ajtó, kitörjön belőlem a sírás.

Megfogtam a kilincset, majd lassan, óvatosan kezdtem becsukni az ajtót mikor az megakadt. Rémülten kaptam fel a fejem, majd elengedtem az ajtót. Az ajtó hátranyílt és Yesung állt előttem.

Arca kifürkészhetetlen volt.

Mit gondolhat most, hogy így lát engem?

Ijedten tartottam a kezem még mindig a számnál, miközben potyogtak a könnyeim.

Nem akarom, hogy megtudd, mit is érzek irántad…

De, most mit mondhatnék miért sírok?

- Miért nem alszol? – dőlt neki ölbe tett kézzel az ajtófélfának.

Gyorsan letöröltem a könnyeim, majd megfordultam és gyorsan befeküdtem az ágyamba. A fejem búbjáig magamra húztam a takarót és ott szenvedtem. A gombóc a torkomba egyre fojtogatóbb volt.

Már nem bírom sokáig…

Reméltem, hogy nem faggatózik és így elmegy, de nem sokkal később éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

Eddig mindig azt akartam, hogy velem legyél. Nem kell senki más csak te. Most viszont, te vagy az egyetlen, akinek nem akarok a közelébe lenni…

- Mi történt? – tette a kezét a vállamra a paplanon keresztül.

„Mi történt” ?! Ez most komoly?

Egy szót se tudtam kinyögni. El akartam küldeni, hogy hagyjon békén, de nem volt erőm arra, hogy kinyissam a számat, vagy ha megteszem, elbuktam. Akkor tényleg kitör belőlem a sírás…

- Hé. – mondta lágyan, majd levette a fejemről a takarót mire becsuktam a szemem, de a könnyeim ugyanúgy folytak.  – Mi van veled?

Próbáltam lenyugodni, mély levegőket venni, de nem voltam rá képes.

- Rosszat álmodtál?

Egy pillanatra lefagytam.

Mi vagyok én? Egy kis gyerek?!

Felültem az ágyon neki háttal, majd nagy levegő vettem.

- Menj ki. – mondtam, majd újra szipogni kezdtem.

- Nicole… - fogta meg a vállam, de felugrottam az ágyról és elléptem tőle, de még mindig nem fordultam felé.

- Hagyj magamra. – mondtam ki nehézkesen.

- Miért haragszol rám?

- Mit nem értesz?! – fordultam felé kisírt szemekkel felháborodva, mire meglepődött.

Lepetten nézett vissza rám. Sose láthatott még ilyennek. Dühös, feldúlt, megbántott, összetört…. Féltékeny.

Az alsó ajkába harapott, majd felállt az ágyamról és kisétált.

Fáradtan estem össze, és dőltem az oldalamra a hideg padlón.

Ez többet nem történhet meg. Legyen, bármi többé nem borulhatok ki. Tudom jól, mindig is tudtam, hogy csak húgaként szeret. Ha szeret egyáltalán, és nem kihasznál…