2013. szeptember 22., vasárnap

• 15.rész - Love Really Hurts [VÉGE]

15.rész
 Love really hurts



Mi maradt? 
Egy nő, aki úgy érzi igazságtalan vele az élet.
Egy férfi, aki megbánással van tele, egy másik meg magát hibáztatja, azért ami történt.
A férfi pedig....



Síri csend uralkodott a házban mikor a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt. Kint fekete volt az ég és zuhogott az eső.
Yesung halkan lepett be a házba majd Leeteuk sétált ki az egyik szobából. Yesung esőtől ázott hajáról csak úgy folyt a víz, ahogy a ruháiról is.
- Köszönöm. - mondta a barátjának Yesung.
Hangja élettelen volt és szomorú. A szíve már rég halott...
- Ugyan. - mondta Leeteuk.
Hangja ugyanolyan élettelen volt, mint Yesungé.
- Most már elmehetsz. – sétált el Yesung barátja mellett, az pedig búslakodva fordult utána.
- Vigyázhatnál jobban magadra. Ha veled történik valami, ki marad Vele...?
Yesung megtorpant majd lehajtotta a fejét. Fájdalma mérhetetlen és meg nem értett volt...
- Neked fogalmad sincs róla ho-
- Ma hat éve igaz? - szakította félbe Leeteuk Yesung-ot.
- Igen. - szorította Yesung ökölbe a kezét.
Leeteuk vetett egy utolsó pillantást barátjára, majd lehajtotta a fejét és kisétált a bánattal teli házból.
Yesung lassan odasétált az egyik ajtóhoz majd elővett egy kulcsot. Remegő kezében a kulcscsilingelésé zajt kavart a csöndes házban.
Beletette a zárba majd elfordította és az ajtó lassan kinyílt.
A szobát por lepte el, csukott ablakok előtt fekete függönyök lógtak, így a sötétség nyugodtan beboríthatott mindent.
A szoba egy éve érintetlen, látszik is rajta. A dohos szag belengte a szoba minden egyes szegletét.
Yesung lassan besétált, majd leült a poros ágyra. Körbe nézett majd a tekintete megakadt egy fényképen, ami mellett egy papír pihent az asztalon.
Lassan felállt értük, majd mikor elvette, visszaült velük az ágyra. A fényképet letette maga mellé, az összehajtogatott papírt meg szétnyitotta és olvasni kezdte:





A lap Yesung könnyeitől volt ázott miközben a sorokat olvasta. Ajkát harapdálta, hogy magába fojtsa a sírást.
Minden évben egyetlen egy napon, amikor egyszerre kapott és vettek el tőle valami fontosat, betéved ebbe a szobába.
A lány egykori szobájába.
- Hat év... - suttogta maga elé. - Hogy tudtál így elmenni?! - nézett a mellette levő fényképre.
Előre hajolt, majd a fejet fogta miközben a gyászégető könnyei peregtek le az arcáról még hat év után is.
- Úgy mentél el, hogy még azt sem tudtam elmondani, hogy mennyire szeretlek... - mondta remegő hangon. - Ha akkor nem hazudtál volna... - fojtotta belé a szó a sírást.
Ha visszajöttem elmondod. - visszhangzottak szerelme utolsó szavai a fejében.
- Miért mondtad azt, hogy visszajössz? - kínozta a fájdalom.
- Annyira hiányzol... - mondta végső elkeseredettségében.
A fájdalom lángjai markolászták a szívét. Elméje zavaros, a sok emléktől, amik örökre megmaradtak.
Örökre itt leszek és várni foglak. - hallotta újra a lány szavait.
- Hazugság... - dünnyögte miközben a sírás kínozta.
Halk léptek hallatszottak, majd egy lány állt meg a koszos szoba nyitott ajtajába.
Hallotta a sírást és kíváncsi volt. Értetlenül nézte az ágyon ülő férfit, miközben az ő szeme is könnyes lett.
- Miért sírsz? - szólalt meg bátortalanul. Yesung felkapta a fejét, gyorsan letörölte a könnyeit, majd a lányra nézett.
Felállt, odament hozzá, majd előtte letérdelt és megfogta a kezét.
Látta, hogy a lány szemei könnyesek, mert az övék is azok.
Halványan rámosolygott hogy megnyugtassa, majd kezét az arcára tette.
- Reila, most énekelni fogok neked egy dalt. Az a címe, hogy...


Love really hurts.


2013. szeptember 21., szombat

• 14.rész - My memory’s breaking into pieces

14. rész
My memory’s breaking into pieces







Négy és fél hónappal később…

Egyre többet és egyre jobban fájt a hasam, de Yesung előtt mindig ki tudtam magyarázni magam. Rosszul éreztem magam, amiért hazudok neki, de nem akartam, hogy aggódjon miattam.


- Nicole? – lépett be a bejárati ajtóm Yesung.
A kanapén ültem és a tévét néztem, de mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó felé fordultam. Ahogy belépett a házba körbe nézett és mikor a tekintete megtalált elmosolyodott.
- Miért szólítgatsz folyton, amikor hazajössz? – mosolyogtam rá miközben jött felém.
- Mert mindig attól félek, hogy mikor haza jövök, már nem talállak. – állt meg előttem.

A hasam már eléggé nehézzé tette számomra a mozgást így, ha nem muszáj nem mozogtam túl sokat. Most is csak ültem a kanapén és felnéztem rá.

- Miért ne lennék itt? – csodálkoztam.
- Sosem tudhatom, hogy mi vagy ki vesz el téged tőlem. – mondta komoly arccal.
Még megtörténhet, hogy mikor hazajössz üres ház fog fogadni. De erre nem akarok gondolni…
- Örökre itt leszek és várni foglak. – mondtam.
Yesung elmosolyodott, majd előttem leguggolt és a szemembe nézett.
- Megjegyeztem ám! – mosolygott.
Kezét a hasamra tette, majd közelebb hajolt hozzá.
- Te is hallottad ugye? Anya megígérte, hogy örökre velem marad. Most már muszáj lesz neki betartania az ígéretét. – beszélt a hasamban lévő gyerekhez.
- Még meg se született, de már fárasztod a hülyeségeiddel…
Yesung rám nézett, majd felállt és leült mellém. Átölelt én meg a fejem a vállára hajtottam. Kezem a hasamon pihent, Yesung keze meg az enyémen.
- Úgy félek, hogy valami bajod esik… - mondta, mire a szívem idegesen kezdett verni.
Érezné? Érezné, hogy valami nincs rendben? Azt kéne mondja, hogy:

„ Alig várom, hogy megszülessen a gyerek és boldogok legyünk.” Nem pedig azt, hogy: „Félek, hogy valami bajod esik”.

Megfogtam a kezét miközben az alsó ajkam-harapdáltam idegességemben.
Már csak 2 hét van hátra… Nem lesz semmi baj.



- Hihetetlen ez az ember… - motyogtam miközben az anyós ülésen ültem és az ablakon bámultam kifelé.
- Miért? – lepődött meg Leeteuk.
- Egyedül is el tudtam volna menni a kórházba és lepődj meg, de még haza is tudtam volna menni egyedül. Nem vagyok gyerek akit kísérgetni kell. – néztem rá.
Leeteuk nevetett egyet majd felém fordult.
- Szerintem teljesen természetes, hogy megkért, hogy vigyelek el, mert neki dolga van. – mosolygott.
- Az utat nézd! – szóltam rá.
Leeteuk újra az utat figyelte, de a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.
- Azt hittem már sose jön el ez a nap. – mondta.
- Miről beszélsz? – néztem rá lepetten.
- Örülök, hogy végre egymásra találtatok. Ezt már egy ideje el akartam mondani.
- Én mindig is ott voltam, csak ő nem vett észre. Te nem arra vártál, hogy egymásra találjunk, hanem hogy ő rám találjon.
- Látom sok mindent nem tudsz még. – mosolygott még mindig elégedetten.
- Ezt, hogy érted? – lettem egyre kíváncsibb.
- Már jó pár éve tudom, hogy szeret…
- Akkor miért volt Sora-val? – hitetlenkedtem.
- Jól titkolta az érzéseit előtted, igaz? – nézett rám.
- Nagyszerű… - nevettem el kissé magam.
Ennyi éven keresztül kerülgettük egymást?

Leeteuk, nélküled elveszettek lennék mind a ketten. El se tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok…
És rosszul érzem magam a titkom miatt…
Szemét vagyok veletek…

- Leeteuk. – mondtam halkan a nevét.
- Hm? – mondta boldogan, majd anélkül, hogy levette volna az útról a szemét összekócolta a hajam.
- Valamit el kell mondanom…
- Megijesztesz. – halványult el egy kissé a mosolya.
- Szerinted ki a fontosabb? A gyerek, vagy én?
- Miféle kérdés ez? Persze, hogy te. Miért neked ki a fontosabb? A gyerek vagy Yesung?
Lehajtottam a fejem és nem tudtam megszólalni.
- De mi ez az egész?
- Mi van, ha választanom kell közte és magam között? – beszéltem lehajtott fejjel, reménytelenül.
- Miért kéne választanod?
- Csak az egyikünk élhet…
- Mi van? – vesztette el a fonalat Leeteuk.
- Méhrákom van. – mondtam, mire hirtelen elrántotta a kormányt és megállt az út szélén.
- Te most csak szórakozol! – csapott rá a kormányra, majd felém fordult. – El kellett volna vetetned a gyereket! Egyáltalán Yesung tudja?!
- Nem. – mondtam egyhangúan.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Nem élhetünk mind a ketten, de meg akarom próbálni…
Leeteuk csak dühösen figyelt és próbált értelmet keresni a szavaimban.
- Már csak két hét és életet adhatok neki…
- És veled mi lesz?
- Remélem engem is sikerül megmenteni.
- Nicole!
- Szeretném látni, ahogy Yesung a karjában tartja… - kezdtem könnyezni ezért gyorsan törölgetni kezdtem a szemeim. – De félek, hogy nem lesz rá alkalmam. – tört ki belőlem a sírás.
- Őrült vagy. – jelentette ki Leeteuk. – Egyedül Yesung-nak hinnéd el, ha azt mondaná, hogy fontosabb vagy a gyereknél, de pont neki nem adsz esélyt, hogy elmondhassa. Túl messzire mentél…





Egy héttel később


A konyha pultnak támaszkodva küzdöttem a levegőért miközben egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.
- Nyugi, Nicole… - nyugtattam magam.

A bejárati ajtó hirtelen hátra vágódott én meg rémülten fordultam arra.

- Tádáá~! – lépett be az ajtón Yesung egy plüssel a kezében.
- Csendesebben nem ment volna? – engedtem el a pultot, és erőltettem mosolyt magamra.
- Nézd mit vettem! – lépett elém csillogó szemekkel majd felmutatta a teknős formájú plüsst.
- Nagyon aranyos. – mosolyogtam.
- Ugye? – örvendezett. – Biztos imádni fogja… - nézett a hasamra.
Nem bírom.. nagyon fáj…
- Minden rendben? - nézett rám furcsán Yesung.
- Yesung.. – nyöszörögtem, majd a hasamhoz kaptam miközben a fájdalom a földre kényszerített.
- Mi a baj? – térdelt le elém és fogtam meg a vállaim.
Ez a fájdalom elviselhetetlen.. meghalok..
- Nicole! – szólítgatott, majd elengedett és előkapta a telefonját. Ahogy elengedett én erőtlenül dőltem a földre és küzdöttem a levegőért.
Yesung… Annyira félek! Halálosan félek…
Yesung előkapta a telefonját, közbe pedig engem szólítgatott.
A képek egyre jobban egybefolytak…

Yesung rémült arca, a telefon, egy idegen, az utca zaja, autók hangja, kiabálás, műszerek hangja…
Csak néha eszméltem fel és vettem tudomásul hogy mi történik körülöttem.

A végső harcom kezdetét vette…
Az erős fájdalom visszahozott a valóságba, és rémülten vettem tudomásul, hogy a műtő felé tolnak.
- Nem megmondtam, hogy nem fogja kibírni?! – ordibált velem az orvos.
- Nagy a baj? – motyogtam erőtlenül.
- Elkéstünk. Már az életéről van szó!
- Ne felejtse mit kértem magától…
- Rendben. – mondta határozottan.
Hirtelen megpillantottam Yesung-ot ahogy rohan felém. Megállította az orvost majd ránézett. Megfogta az ágyamat, hogy ne tolják tovább, és levegő után kapkodott.
- Mi történik? – kérdezte az orvost.
Az orvos rám nézett tanácstalanul, én meg az arcommal próbáltam üzenni:
Ne felejtse… megegyeztünk!
- Korai szülés. – hazudott.
Yesung meglepődött, majd elengedte az orvost. Már nem kínzott a fájdalom. Lassan halványultak el a dolgok. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy el fogok aludni…
- Nicole! – fogta meg a kezem Yesung mi kicsit visszarántott a valóságba. – Én.. én…! – kezdte egyre nagyobb levegővétellel.
- Majd ha visszajöttem elmondod. – szakítottam félbe majd rámosolyogtam.
Keze lassan kicsúszott az enyémből, ahogy újra tolni kezdtek a műtő felé. Yesung csak ott állt és nézett engem könnyes szemekkel.

Aggódott értem, de boldog volt. Boldog, hiszen végre láthatja a gyerekét…

Visszamosolyogtam rá, bármennyire is fájt. Végig mosolyogtam… de amikor az alakja eltűnt az ajtók mögött könnyekben törtem ki. Kezem a számra tettem, hogy ne sírjak olyan hangosan.

Lehet ez volt az utolsó alkalom…
A fények elvakítottak így kénytelen voltam becsukni a szemem.
Túl messzire mentél. – hallottam Leeteuk szavait.


A hangok lassan elhalkultak, míg teljesen csend nem lett. Csak a saját akkor már halvány gondolataimat hallottam.
Félek…



2013. szeptember 20., péntek

• 13.rész - Don't forget, please don't forget

13.rész
 Don’t forget, please don’t forget





Halk motoszkálásra ébredtem másnap kora reggel. Lassan kinyitottam a szemem, majd pislogtam párat. A sötét szobába alig szűrődött be valamicske fény. Yesung a szoba másik felében próbált minél csendesebben öltözni. Csak figyeltem őt miközben a lelkem mosolygott, de valamiért az arcomra nem tudtam mosolyt erőltetni. A telefonja hirtelen csörögni kezdett mire gyorsan becsuktam a szemem, Yesung pedig hamar felvette a telefonját nehogy felébredjek.
- Mi az? – szólt bele a telefonba. Lassan kinyitottam a szemem és tovább figyeltem őt.
- Nem. Nem lehet. Figyelj! – lett mérgesebb a hangja. – Nem akarom. Miért kéne? Sora! Old meg magad!
Sora… utálom hallani a nevét.
- Te most fenyegetőzöl? Mindjárt. Rendben. – mondta majd letette a telefont.
Nem akarom, hogy elmenj… Nem akarom hogy vele találkozz.
Yesung megfordult mire gyorsan becsuktam a szemem. Odajött hozzám, adott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobából.
Nem hagyhatlak elmenni… többé nem.
Gyorsan felültem az ágyon majd mikor felálltam egy túlságosan ismerős fájdalom kerített újra hatalmába. Reflexszerűen kaptam a hasamhoz és nyögtem fájdalmasan. Az éjjeli szekrénynek támaszkodtam miközben levegő után kapkodtam.
A szokásosnál jobban fájt a hasam és úgy éreztem, hogy tényleg meghalok.
Nem bírom… Félek… félek. Mi történik velem?

Nehézkesen odaléptem az ajtóhoz, majd kezem a kilincsre tettem. Elviselhetetlen fájdalom kínzott és borította el az elmém.
Kinyitottam az ajtót és láttam Yesungot, ahogy épp kilép a bejárati ajtón.
Hiába nyúltam a kezemmel felé, már nem tudtam elérni.
Eltűnt az ajtó mögött, engem meg elöntött a kétségbeesés.
Éreztem, hogy már nem bírok sokáig magamnál maradni.
A könnyeim folyni kezdtek majd a szemeim lassan becsukódtak.
Nem tudtam tovább harcolni a fájdalommal. Vesztesként a hideg földre zuhantam.


Mi ez? A fejem…
Lassan felemeltem a kezem és a fejemre tettem ami nagyon fájt. Gépek sípolását hallottam majd mikor kinyitottam a szemem fehér falakat láttam magam körül.
Hol vagyok?
Lassan felültem az ágyon, majd éreztem, hogy valaki megfogja a kezem.
Yesung?

Reményekkel teli fordultam felé, de mosoly hamar eltűnt az arcomról.
- Jól vagy? – kérdezte Leeteuk aggódóan.
Ja, persze… Emlékszem….
Emlékszem a vereségemre.

- Mi történt? – néztem rá fáradtan.
- Ne aggódj, vissza fog jönni. – mosolygott rám.
- Miről beszélsz?
- Yesung. Megkért, hogy vigyázzak rád, amíg vissza nem tud jönni.
- Oh. – lepődtem meg kissé.
- Tudja? – nézett rám Leeteuk gondterhesen.
- Mit?
- Azt, hogy terhes vagy.  Nem tudja, igaz?
- Nem. – ráztam a fejem. – Ne mondd el neki kérlek.
Leeteuk bólintott egyet majd felállt és elengedte a kezem.
- Szólok az orvosnak, hogy felébredtél.
- Rendben. – bólintottam.
Leeteuk halványan rám mosolygott, majd kisétált a szobából.
A fejem teljesen üres volt. Nem volt erőm ahhoz, hogy azon gondolkodjam: Miért kerültem ide? Mi lesz most velem? Mi történik?
Mikor az orvos belépett a szobába kirázott a hideg.
Miért félek ennyire?
- Végre felébredt. – mosolygott. – Már rég óta alszik. – állt meg az ágyam mellett.
- A gyerek. – mondtam. – Jól van?
Az orvos arca komoly lett ami megrémisztett.
- Ugye nincs baja? – remegett a hangom.
- A gyerek jól van. – ült le az orvos majd hideg arccal nézett rám.
- Akkor mi a baj? – egyre jobban félni kezdtem.
- A helyzet, az, hogy minél előbb meg kell műtenünk. Minden nap, sőt óra számít…
- Mi-
- Méh rákja van. – szakított félbe.
- Micsoda? – remegett a hangom.
- Minél előbb meg kell műtenünk.
- És a gyerek? – rémültem meg.
- Sajnálom.
- Nem. Nem egyezem ebbe bele! – akadtam ki.
- Az életéről van szó!
- De nem csak az enyémről! – kiabáltam kétségbeesetten. – Semmi féle más megoldás nincs?
- Ha már hét hónapos terhes lenne, császármetszéssel kivehetnénk a gyereket és inkubátorba tölthetné a maradék két hónapot, de maga még csak két hónapos terhes.
- Kibírom.
- Öt hónap rengeteg idő! – szólt rám az orvos.
- Mondom, hogy kibírom!
- Bármikor súlyosbodhat a rákja és végezhet magával!
- Nem engedem, hogy elvegyék a gyereket. És ezzel mindent elmondtam. – jelentettem ki.
Az orvos sóhajtott egyet majd kissé mérgesen nézett rám.
- A barátja is bele fog ebbe egyezni?
- Nem tud semmiről, és kérem ez maradjon is így.
- Rendben. – sóhajtott idegesen. – Holnap haza mehet. – mondta majd felállt a székről. – Öt hónap múlva találkozunk.
Vagy előbb…
A szobanyomasztó csendje az idegeimmel játszadozott.
- Minden rendben lesz. – erőltettem magamra egy mosolyt, majd kezem a hasamra tettem.
Méhrák… Nem lesz baj. Mindketten élni fogunk. Nem  veszíthetlek el. Soha…
Az ajtó nagy zajjal nyílt ki mire odakaptam a tekintetem.
Elöntött a gyűlölet mikor megláttam a vendégem arcát.
- Hát tényleg jól hallottam. – mondta kissé lepetten.
- Mit akarsz?  - próbáltam nyugodt maradni.
Sora… mindig próbálsz ártani nekem… Most mire készülsz?
- Csak jöttem meglátogatni. – mosolygott elégedetten.
- Hát nem kellett volna.
- Tudom. – mosolygott. – Mikor veteted el a kölyköd?
- Miből gondolod, hogy nem fogom megtartani?
- Nem teheted.
- De igen is tehetem!
- Te tényleg fel akarsz engem idegesíteni! – kezdett dühös lenni Sora.
- Inkább neked kéne elvetetni a gyereked!
- Nekem nincs mit elvetetni! – förmedt rám.
De szemét…Hogy lehet valaki ennyire szánalmas?!
- És azt gondoltad, hogy Yesung nem jön rá,  hogy hazudtál?!
- Nem kellett volna ehhez folyamodnom ha nem teszel nekem keresztbe a gyerekeddel!
- Talán azt hitted, hogy egy kitalált gyerekkel magadhoz láncolhatod őt csak mert én nem mondtam el neki, hogy… - akadtam el majd a számhoz kaptam a kezem és a szívem hevesen kezdett dobogni.
Sora lepetten nézett rám, majd megfordult és ledermedt.
Könnyes lett a szemem és teljesen kétségbeestem.
Úristen… elcsesztem. Basszus!
- É-én… - dadogott Sora.
Yesung csak állt a szobába és engem nézett kiábrándulva. 
Végem… ezt nem bírom elviselni.

Leeteuk besietett a szobába és csak ide-oda kapkodta a tekintetét.
- Figyelj! – lépett oda Sora Yesung-hoz és fogta meg a kezét.
Yesung csak állt ledermedve és egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam.
- Ne érts félre semmit! – rángatta a karját Sora kétségbeesetten.
- Gyere. – fogta meg Leeteuk Sora karját majd kifelé kezdte rángatni.
- Yesung! – kiabálta a nevét és próbált szabadulni Leeteuk szorításából.
Könnyes arcomat a tenyereimbe temettem, majd hallottam, ahogy bevágódik a szoba ajtaja  és Sora kiabálása elhalkul.
Vége… ennyi volt. Nem hiszem el, hogy így alakultak a dolgok. Miért van ennyire minden ellenem?
Annyira félek…
Hallottam halk lépteit, ahogy közelednek felém. Kezeimet eszem ágába nem volt elvenni az arcomtól. Nem akartam, hogy lássa a könnyeim és én se akartam az ő kiábrándult arcát látni.
Megfogta a kezem majd elvette az arcomtól. Lehajolt és magához ölelt én meg úgy kapaszkodtam bele mintha az életem múlna rajta. A könnyeim olyan szaporán folytak végig az arcomon mintha kötelező lenne.
Nem akarlak elveszíteni… Egyikkőtöket sem akarok elveszíteni…
Távolodni kezdett tőlem én meg vettem a bátorságot és kinyitottam a szemem.
A gyönyörű szemeivel találtam szembe magam. Kissé megrémültem, de ez az érzés hamar elmúlt. Becsukta a szemét, majd arca közeledni kezdett az enyémhez, végül az ajkaink összeértek. Kezem az arcára tettem és próbáltam lenyugtatni a feldúlt szívem.
A csókunk után homlokát az enyémnek döntötte és a könnyeim kezdte törölgetni.

- Most tényleg apa leszek?

Nem szóltam semmi csak bólintottam.
Leült az ágyam szélére majd a hasamra nézett és elmosolyodott. 
- Köszönöm. – mondta, majd kezét a hasamra tette és megpuszilta.



2013. szeptember 18., szerda

• 12.rész - Love is really funny, really frightening

12.rész
Love is really funny, really frightening






Hiába telnek a hetek, úgy érzem, számomra már nem. Ott ragadtam azon a napon, ahol újra szétesett körülöttem minden. Ott maradtam és arra várok, hogy valaki kiszabadítsanak… hogy Ő kiszabadítson.

Hideg szél támadt miközben a folyóparton álldogálva a vizet néztem, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai tükröződtek rajta. A szél lágyan játszadozni kezdett a hajammal, míg én elveszetten néztem magam elé.
- Menjünk. – mondta Yesung, majd mögém lépett és megölelt. 

A melegség szétáradt bennem, mikor teste az enyémhez ért. Hideg testemet felmelegítette, de a fagyos szívemben tovább tombolt a hóvihar. 
Belefagytam az időbe…

- Várj még. – mondtam halkan.
- Miért? Már órák óta csak itt álldogálsz. Meg fogsz fázni. – mondta, majd levette magáról a felsőjét. Rám terítette, majd újra átölelt.
- A hideg a hideget csak még hidegebbé teszi. Nem lesz semmi bajom. – mondtam egyhangúan, majd szembe fordultam vele. 

Kezem óvatosan mintha egy törékeny porcelán babához érnék, az arcára tettem.

Olyan meleg… vagy csak én vagyok túl hideg?
- Látod? – tette a kezét az enyémre. – Mondtam, hogy meg fogsz fázni.

Nem fáj, ahogy a hideg kezem hozzád ér? Eddig úgy éreztem én vagyok az, akinek fájdalmat okoznak, de amióta az idő megállt számomra, félek, hogy bántani foglak, a jégszívemmel.

- Menjünk haza. – mosolygott rám, majd megfogta a kezem és elindultunk haza.


Épphogy hazaértünk és tettem a házba pár lépést, Yesung már jött felém egy takaróval. Megállt előttem és rám terítette egy halvány mosollyal az arcán. Lehajtottam a fejem és semmit mondóan bámultam a földet.

Még is meddig vagyok képes ezt csinálni?
Jégnek maradni a lángok között.. Előbb vagy utóbb vízzé válok és elveszítem azt az erőt, amit a jég birtokol.

Előbb vagy utóbb… Elveszítek mindent.
Levettem magamról a hatalmas takarót, majd ráterítettem és hozzábújtam. A takaró fogságában csak néztük egymás szemét, és megválaszolatlan kérdések százai lepték el az elmém.

Mikor jön a változás? Mit hoz majd magával? Szerelem az, amit érzünk? Csak kihasználnak? Miért nem tudok nélküled boldog lenni?
Miközben hozzábújtam a hasamra néztem és az aggodalom könnyei csillogtak a szemeimben.
Egy olyan tehetséges fiú lesz belőled, mint Ő vagy egy olyan naiv lány, mint én?
Azt szeretném, hogy olyan legyél, mint Ő így talán kevesebb fájdalomban lesz részed.

- Énekelsz nekem egy dalt? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.

Még közelebb húzott magához, majd nagy levegőt vett és énekelni kezdett.
Lágy hangja, mindig is megnyugtatta a feldúlt lelkem.
A dalt, amit énekelt, sose hallottam még azelőtt. Úgy éreztem, hogy abba a dalba szívét, lelkét beletette, és, hogy egy szava sem hazugság.

A sorok olyan valóságosnak tűntek, hogy könnyeket csaltak a szemembe. A jégfal a szívem körül lassan olvadni kezdett, de nem akart eltűnni.

Hogy lehet képes egy hang ennyire elvarázsolni? Hogy lehet egy hangnak ekkora hatalma felettem?

Mikor a dal véget ért, hátrébb léptem és ránéztem.
- Mi a címe ennek a dalnak?
- Az mindegy. – mosolygott rám.
Érzelemmentes arccal néztem rá, majd kibújtam a takaró fogságából és elsétáltam mellette. Magamra csuktam a szobám ajtaját, majd mikor elindultam az ágyam felé, térdre rogytam. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, amikor a kemény földre zuhantam és a hasamba újra éles fájdalom hasított végig. Meggörnyedve, a hasamat szorongatva térdeltem a földön és próbáltam magamba fojtani, szépen csöndben a fájdalmat. 

Húsz perc után erőt vettem magamon és elvánszorogtam az ágyamig.
Mintha nem is hasam, hanem a szívem fájna…
Ha ez pedig így van, akkor csak Ő segíthet…
Megtöröltem a könnyes szemeimet, majd kinyitottam a szobám ajtaját és kikukucskáltam.  Mindenhol sötét volt, és csend uralkodott a házban.
Elment volna?
Kisétáltam a nappaliba és a szobájába pislákoló kis fényre lettem figyelmes, ami átszűrődött az üvegajtón. Óvatosan lábujjhegyen vettem arra az irányt. Úgy lopakodtam, mint egy macska mikor az áldozatára készül lecsapni.

Lassan kinyitottam a szobája ajtaját és megláttam őt, ahogy az ágy szélén ül, és a fejét fogja.
- Yesung? – szólítottam, majd hátrébb nyitottam az ajtót és beléptem.
Yesung lepetten kapta felé a fejét, majd szinte azonnal egy bájos mosolyt erőltetett magára.
- Azt hittem aludni mentél… - mosolygott, majd felállt az ágyról. 

- Ülj vissza. – mondtam kissé bágyadtan. 
A hasam nagyon fájt, de nem akartam, hogy észrevegye.
Yesung szó nélkül visszaült az ágyra, majd úgy nézett rám, mint aki a következő utasítást várja.
- Énekeld el újra. – kérleltem.
Csak remélni tudtam, hogy nem veszi észre a fájdalmam. Annyira fájt, de én mégis úgy álltam előtte, mintha semmi baj nem lenne.
Yesung elmosolyodott, majd kinyújtotta felém a kezét.
Megfogtam a kezét ő meg közelebb húzott magához. Átölelte a derekam én meg a vállaira tettem a kezem. A kis lámpa apró fénye mellett is tökéletesen láttam az arcát. Kócos haja kissé a szemébe lógott, szemei, pedig mint ezer gyémánt csillogtak a lámpafénynél.
Szeretném örökre nézni ezeket a szemeket. Nem akarom elveszíteni a legértékesebb dolgot az életemben.
Az én gyönyörű gyémántomat.
Elengedte a derekam majd újra megfogta a kezem és hátradőlt. Melléfeküdtem az ágyra majd a fejemet a mellkasára tettem. 
- Ugyanazt megint? – simogatta a hátam.
- Igen. – válaszoltam.
Mikor újra meghallottam az akkor már ismerős sorokat, és dallamot kellemes érzés töltött el. A fájdalom lassan enyhülni kezdett és az álmosság is egyre jobban elhatalmasodott felettem.

A hangod elszomorít, jobb kedvre derít, fájdalmat okoz, és mint a gyógyír képes elmulasztani is azt.
Annyira szerettem volna megfogni a kezét és a hasamra tenni, de nem tehettem.
Becsuktam a szemem és halványan elmosolyodtam.

Ugye te is hallod? Biztos vagyok benne…
Jól figyelj és hallgasd, mert ez az apukád hangja…
- Love really hurts. – szólalt meg Yesung a dal közepén mire kinyitottam a szemem és lepetten ránéztem.

- Mi? – pislogtam.
- Ez a dal címe. – mosolygott.
Love really hurts…

Ezt a dalt szeretném örökké hallgatni…
- Yesung. – szólítottam.
- Hm?


- Ígérd meg nekem, hogy örökké énekelni fogod, a kedvenc dalomat…



2013. szeptember 13., péntek

• 11.rész - It has nothing to do with you

11.rész
It has nothing to do with you






A légkör hirtelen megfagyott, és ijesztő csend borította be az egész házat. 

Terhes vagyok. – visszhangzottak Sora szavai a fejemben.
Még is hogy lehetséges ez?! Ilyen nincs…

Erőtlenül estem vissza a kanapéra miközben az ájulás határán voltam. Kétségbeesetten kapkodtam a tekintetem ide-oda, miközben a fejemet fogtam.

Ez már megint valami rossz álom lenne? Nem akarom elhinni azt, amit hallottam. Képtelen vagyok rá…
Felemeltem a fejem és Yesung-ra néztem, aki csak állt az ajtóban és lepett arckifejezéssel bámult maga elé.
Még is mi ez a reakció? Aish!

Idegesen túrtam a hajamba miközben Yesung kilépett a bejárati ajtón és becsukta azt maga után.

Ez elviselhetetlen…
A fejemet fogva felálltam, majd éreztem, hogy forog velem a világ. Tántorogva, folyton valaminek támaszkodva elmentem a szobámba, majd a fiókomba idegesen kutatni kezdtem.
Nyugtató… Hol az a rohadt nyugtató?!
Mikor végre megtaláltam a gyógyszert elindultam a konyha felé. Erőtlenül, sántikáltam el a konyháig a falat támasztva, aztán elővettem egy poharat és öntöttem bele vizet.
- Nem hagyhatsz el minket! – hallottam Sora kétségbeesett kiabálását. 
Úgy tettem, mint aki nem is hallottam, hiszen lehet,  hogy hallottam, de képtelen voltam felfogni bármit is. Lecsaptam a poharam az asztalra, majd a számhoz emeltem a gyógyszert, de a kezem hirtelen megállt a levegőben és remegni kezdett.
Gondolkozz Nicole! A gyerek!

A hasamra tettem a kezem és próbáltam lenyugodni.

Sajnálom… Már most nem vagyok képes jó anyaként viselkedni…
Letettem a gyógyszert az asztalra, majd nagyot sóhajtottam.
Nem leszek olyan, mint a saját anyám, aki eldobott magától. Én megteszek mindent azért, hogy jó anya legyek. Még ha nehéz is…
A hasamhoz kaptam majd nekitámaszkodtam a falnak, amikor éles fájdalom hasított végig a testemen. Meggörnyedve a fájdalomtól kapkodtam a levegő után és vártam a csodára, hogy elmúljon.
Valami nem stimmel. E-Ez… pont ott fáj. És nem is kicsit…

Megrémültem ettől az ismeretlen fájdalomtól és kétségbeestem a tanácstalanságtól. Aztán hirtelen émelyegni kezdtem és hányingerem lett. Ellöktem magam a faltól, majd berohantam a wc-re, majd a wc fölé hajoltam. A hányás a maradék erőmet is elvette. Letérdeltem a földre és a wc-re támaszkodtam. Mély levegőket vettem majd lassan felálltam, megmostam az arcom aztán kisétáltam és a falnak dőltem. A mellkasomra tettem a kezem és próbáltam lenyugtatni az idegességtől hevesen verő szívem.
Nyugodj meg Nicole... Már nem csak rólad van szó!

Vettem egy nagy levegőt, majd leengedtem a kezem magam mellé.
Már nem tehetek semmit. Most már minden rajta áll, hogy kit választ.
Az ajtó felé fordultam, amikor az lassan kinyílt. Felemeltem a tekintetem a földről és egy maszk mögé rejtettem az érzéseimet.

Ha ez a maszk eltörik, és valaki megtudja a valódi érzéseimet, hatalma lesz felettem. Ez az amit nem akarok...
Yesung lehajtott fejjel, sápadt arccal lépett be az ajtón, majd lassan becsukta azt maga után. Megállt majd kétségbeesett szemekkel nézett rám.

Azt hittem ideges lesz így eléggé rosszul éreztem magam, amikor én a kétségbeesett pillantását egy rideg tekintettel viszonoztam.

El is fordította a fejét és nyelt egy nagyot. Elszégyelltem magam és lehajtottam a fejem, miközben magamnak grimaszoltam.
A maszkom már a pillantásától képes darabokra törni... Olyan vagyok, mint egy nyitott könyv számára. De hiába vagyok nyitott könyv, ha ő a sorokat nem olvassa elég figyelmesen...
Lassan odasétált hozzám majd újra rám nézett a szomorú szemeivel.
- Nicole... – mondta halkan nyöszörögve. – Mit tegyek? – nyögte ki majd térdre rogyott és lehajtott fejjel a földet bámulta.

És még van képed ilyet kérdezni tőlem?! A közös gyerekünk van a hasamban és te arra kérsz, mondjam, meg neked mit tegyél a nem várt gyerekeddel a volt nőddel? Legszívesebben nyakon rúgnálak!
De...

Én is letérdeltem, majd szorosan átöleltem. Fáradtan emelte fel a kezeit, majd ölelt át engem miközben felemeltem a tekintetem és nagy levegőt vettem.
- Miért kérdezel tőlem olyat, amire csak te tudhatod a választ? – kérdeztem meg végül, majd megsimogattam a hátát és lassan eltávolodtam tőle. Erőltettem magamra egy halvány mosolyt, majd fel akartam állni mikor Yesung elkapta a kezem és visszarántott a földre. Másik kezét az arcomra tette és megcsókolt. Megremegtem mikor hozzám ért, majd ajkait az enyémekre tette. A kezei közt olyan vagyok, akár egy törékeny porcelán baba.
Rám mosolyogsz, magadhoz ölelsz, megcsókolsz, de még soha... Egyszer sem mondtad azt: Szeretlek!

Csak erre az egy szóra várok, és többet jelent nekem száz csóknál is.

Mikor az ajkaink elváltak egymástól, a szemeimbe nézett, de én zavaromban csak a földet mertem nézni.
- Nem akarlak elveszíteni. –mondta határozottan, mire felkaptam a tekintetem a földről és ránéztem.
Hazugság. Egy szavadat se akarom hallani, amíg végre nem mondod el, hogy mit is érzel.

Amíg csak a hazugság lengi be a szavaid, nem hagyom, hogy tudomást szerezz a gyerekről.
Amíg csak a hazugság létezik köztünk, neked a gyerekhez semmi közöd...

Addig, míg nem mondod ki végre, minden egyes szó, hazugság...
Lassan kivettem a kezem az övéből és felálltam. Egy pillanatra lenéztem rá, majd bementem a szobámba és magamra zártam az ajtóm. Beledobtam magam az ágyamba és a plafont bámultam.
Vajon mit tartogat számomra a jövő?

Lesznek vajon olyan napok, amikor őszintén tudok mosolyogni?


A hasamhoz kaptam, amikor az hirtelen megint fájni kezdett. Halk nyögés hagyta el a számat, amikor a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Az oldalamra fordultam és csöndbe szenvedtem át az éjszakát.