• 9.rész - Once anxiously and timidly loving you

9.rész 
 Once anxiously and timidly loving you

Igen. Elmondom. Nem érdekel mi lesz, nekem már tényleg nem számít. Egy szó semmi több. Szeretlek.

Nagy levegőt vettem, majd a hátamra fordultam.

- Yesung, én… - kezdtem magabiztosan a mondandóm, amikor hirtelen fölém hajolt, megfogta a kezem és birtokba vette az ajkaimat. 

Értelmes gondolatok? Hűlt helyük se volt abban a pillanatban. Nem tudtam mit kéne reagálnom. A szívem majd kiugrott a helyéről és éreztem, hogy a fellegekben járok.

H-hogyan? Miért? MIÉRT?

Lassan elváltak az ajkaink, én meg félig rémült félig lepett pillantásokat vetettem rá. Ő alig nyitotta ki szemeit, csak mély levegőket vett. Mintha szégyenkezne, azért amit tett.

A kezeim… remegnek. A gondolataim… szanaszét hevernek, mint a törött pohár darabjai a földön. A fejem, akár egy üres puszta ahol csak a szél fúj. A szívem pont az ellenkezője. Egy csatatér. Vér, sebek és kiáltozás zaja lepi be. Összezavarodtam. Nem értem mi történik. Számon még mindig érzem az övét, és ha csak belegondolok, a torkom összeszorul.

Mi történt?

Yesung halványan elmosolyodott, majd leszállt az ágyról és megállt.

- Yesung… - motyogtam. 

Tudtam, hogy valamit mondanom kell, de nem tudtam, hogy mégis mit.

- Ez gonosz volt tőlem. – mondta, majd hátra fordult és rám nézett. – Sajnálom.

Lassan elindult kifelé én meg csak kapkodtam a tekintetem ide-oda.

- Várj! – kiabáltam utána mire megtorpant. – Miről beszélsz?

Visszafordult, de nem szólt egy szót sem.

- M-Mi… történt az előbb? – böktem ki majd vettem a bátorságot és ránéztem.

- Nem akarom, hogy azt hidd, kihasználtam a helyzetet. – mondta komoly arckifejezéssel. – Csak… Türelmetlen voltam. Ha visszajöttem mindent elmagyarázok.

V-v-v-várjunk már egy percet! Mi az, hogy most csak úgy elmegy?! És mégis hova?! Fú, te…

- Hova mész? – ugrottam fel az ágyról és indultam utána mikor kisétált a szobámból.

- Van egy kis elintézni valóm. – haladt nagy léptekkel az ajtó felé.

- Ne menj! – fogtam meg az öltönye ujját mire megállt. – Tudom hova akarsz menni de ne menj!

- Miért? – mondta halkan.

Nem sokára üvöltözés zaja lepi el ezt a csendes házat.

Minden a feje tetejére fog állni.

- Mi az, hogy miért? –háborodtam fel. – Mi értelme van utána menni? És ha utána mész mihez kezdesz vele? Megvered? Meg fog változni bármi is? Nem! Hagyd a fenébe! – kiabáltam.

- Legalább a lelkiismeretem lenyugodna! Ez sem érdekel?! – rántotta ki karját a kezeim közül és szembe fordult velem. – Ne akard megmondani mit tegyek… - hallottam a hangjába a dühöt, haragot, felháborodottságot, fenyegetést és csalódottságot. 

Rengeteg érzelem, egyetlen egy hangba zárva.

- Ha én nem mondom meg, akkor ki fogja?! Hagynom kéne, hogy hülyeséget csinálj?!

- Mi a hülyeség abba, hogy utána akarok menni, és olyan leckét adni neki, amitől többet a ház közelébe se jön? Mi?!

- Úgy is azt fogja tenni amit akar! Ha csak nem vered halálra azt fogja tenni amihez kedve szottyan és nem fog neked engedelmeskedni! Ne hidd, hogy ez olyan egyszerű!

- Miért nem hagyod, hogy megvédjelek?!

- Meg akarsz védeni? – színleltem lepettséget. – Ezzel már elkéstél.

Már mindenhez késő. Késő a „bocsánat”-hoz, a „köszönöm”-höz. Késő a „szeretlek”-hez. Elkéstem. Elkéstünk.

- Miért nem mondtad el, hogy ő volt?! Akkor most nem történt volna megint ez!

- Én nem erre gondoltam! – kiabáltam mire meglepődött.

- Amióta találkoztunk, csődöt mondtál. TE nem tudsz megvédeni engem!

- Miért?! – háborodott fel.

- Mert az egyetlen, aki bánthat és bánt is az te vagy! – kiabáltam feldúltan.

Évek alatt felgyűlt fájdalmat, és magamba tartott gondolatot engedtem szabadjára. A ház egyik pillanatról a másikra a békés nyugodt hangulatából pokollá változott. Harag, megbántottság, szánalom, fájdalom a nevüket ordították a fülembe és kárörvendően nevettek az arcomba mondván: „Örökre veled maradok. Nem menekülsz előlem.”

Kezem ökölbe szorítottam és próbáltam azt a kevés haragot, ami bennem van, ott is tartani. Mintha egy gonosz szellem lett volna bennem. Minden áron a felszínre akart törni és átvenni felettem az uralmat. 

Hova tűnt az a lány, aki mindent eltűrt? Hova lett? 

Vissza kell térnie.

- Én… - kezdte Yesung mikor megszólalt a telefonja a zsebében.

Idegesen sóhajtott egyet, majd gyorsan kivadászta a telefont, de nem vette fel.

- Mi lesz már? – szóltam rá. – Vedd fel!

- Mi van ha nem akarom?! - nézett fel rám.

- Miért ne akarnád? Vedd fel!

- Azt sem tudod, hogy ki hív!

- Tudom, hogy Sora az szóval vedd fel azt a rohadt telefont, ha a barátnőd hív! – kiabáltam, majd lehajtottam a fejem és próbáltam megnyugodni.

- Miért? – kérdezte Yesung majd kinyomta a telefont és a földre dobta. – Miért csinálod ezt? Ennyire fontosabb vagyok én mint te? Miért?! Miért nem tudod azt mondani egyszer, amit tényleg gondolsz?!

Fejezd be…

- „Vedd fel a telefont!” Ezt kiabálod, közbe pedig arra gondolsz, hogy ne vegyem fel igaz?! Miért csinálod ezt?!

Fejezd be. Könyörgöm…

- Miért olyan nehéz azt mondani, amit gondolsz?!

Yesung. Hagyd abba.

- Miért nem tudnál néha önző lenni, és saját magadat előbbre helyezi, mint engem?!

- Befejezted?! – kiabáltam. – Annyira ismersz, hogy ilyeneket mondhatsz?! Egész nap elvagy, sokszor napokig nem jössz haza, ha van egy kis szabadidőd Sora-val vagy. Ha itthon vagy fáradt vagy. Ne merd nekem azt mondani, hogy annyira ismersz engem! Engem, akire csak néha vetsz egy kósza pillantást. Ha akkor nem találod meg a naplóm, soha rá se jöttél volna semmire! – itt már könnyek gyűltek a szemembe és a fejem is fájni kezdett a sok kiabálástól. – Sose jöttél volna rá! Nem figyeltél annyit rám, hogy rájöjj… - kaptam gyorsan a szememhez, hogy megtöröljem, mielőtt a könnyeim végig futnak az arcomon.

- Barátnő? – mondta halkan mire felemeltem a tekintetem a padlóról. – Azt mondtad, hogy ő a barátnőm, igaz? – mondta már nyugodtabb hangon. – Azt hiszem valamiről lemaradtál. – mosolyodott el. – Ő nem a barátnőm. – jelentette ki.

Amikor a remény felcsillan. Olyankor hallja meg az ember, azt, ahogy dobog a szíve, akkor kezd a lelke lenyugodni, rátalálni a békére. Akkor, hallja meg igazán a csendet a legnagyobb zajban is. Aztán rájön, hogy a csend ijesztő. Ijesztő, mert minden kis apró jelentéktelen zajt meghall és megijed tőle. Félreérti őket. Szorongani kezd. Ezért elhessegeti minden gondolatát a reményről. Elüldözi, és visszamenekül a zajba remélve, hogy a sok zaj elnyomja majd a hangot, ahogy a szíve darabokra hull.

- Mióta? – mondtam remegő hangon.

Mi jön most? Milyen választ fúj erre a szél?

„Soha nem is volt a barátnőm.” „Szakítottam vele miattad.” „Csak vicceltem…”

Sok lehetőség, de csak az egyik fog célba érni. Akkor fog eldőlni minden.

Yesung hirtelen indult meg felém. Tekintete elszánt volt, mintha épp háborúba készülne. Megrémisztett, ahogy rám nézett és elindult felém. Hátrálni akartam, de hirtelen termett előttem. Arcomat kezei közé fogta és megcsókolt.

- Mostantól. – váltak el egy pillanatra az ajkaink, míg kimondta ezt a szót.

Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta. Mintha ez lenne az utolsó alkalom. 

Az üres puszta, megtelt élettel. A sárga, száraz fő zöld lett, fák nőttek és madarak hangja hallatszódott a szél hideg suttogása helyett. Még abban a pillanatban sem hittem el, hogy boldog lehetek. Hiszen, ami könnyen jött könnyen megy. 

Mi van ha felébredek és rájövök, hogy ez az egész csak egy álom?

Belemarkoltam az öltönyébe és közelebb húztam magamhoz.

Ha ez az utolsó alkalom, azt akarom, hogy örökké tartson. Ha ez az egyetlen, nem akarom, hogy vége legyen. Ha ez egy álom, nem akarok felébredni.

Gondolatok ezrei lepték el az agyam. Alig érzékeltem valamit a külvilágból. Szinte ösztönből tettem azt, amit tettem. Elvesztem az én saját kis világomba.

A világomba, amibe csak Ő és én vagyunk, senki  más. 

Mire észbe kaptam már az ágyon találtam magam. Elvesztem a lágy csókokban, de az érintések lassan apránként visszahoztak a valóságba. Elveszett a mámor. 

Kétségbeestem. Megijedtem. Féltem…

- Ne… - toltam el kissé magamtól.

Mélyen a szemembe nézett, szinte éreztem, ahogy a tekintetén keresztül irányít.

Ennyi volt. Elkapott. Könnyedén irányíthat engem, hiszen túlságosan szeretem ahhoz, hogy ellenkezzek.

- Sajnálom. – mondta majd távolodni kezdett tőlem.

Összekeverem őket. Kyuhyun, Yesung. Nem csak a személy más. A körülmény, a hangulat, az érzés. Miért nem tudom szétválasztani a kettőt?

Azt a félelmet és borzongást ami Kyuhyun-tól van, miért nem tudom eldobni?

Azt hittem, nem vagyok rá képes. Számomra ez lehetetlen azok után a miken átmentem. Mégis mikor megláttam, ahogy távolodik tőlem, szívem ordította, hogy: Ne engedd!

Utána nyúltam és elkaptam a kezét mire megállt és az ágyon maradt.

Kissé lepetten nézett rám, de hamar megváltozott az arca. Nem volt szükség szavakra, tudta mit akarok. 

Újra közeledni kezdett felém, amitől megkönnyebbültem.

A közelsége. Az minden, ami kell nekem. Ha magam mellett tudhatom, ha érezhetem őt, ha hallhatom a hangját meg van mindenem.

Életembe először mertem, és kicsit önző voltam. Nem azért húztam vissza, mert őt akartam boldoggá tenni. Én akartam boldog lenni. Akartam őt és a boldogságot. Boldogság…Ő volt az aki elvette tőlem, és csak ő adhatja vissza.

- Ne félj. – suttogta miközben a testünk egymásnak simult.

- É-én nem… - kezdtem bizonytalanul, de félbeszakított.

- Felejtsd el. Az nem történt meg.

- Túl nehezet kérsz. – kezdtek könnyezni a szemeim, amit ő is észrevett. Lehelt egy csókot a homlokomra, majd a szemeimbe nézett.

- Nem tudom mitől félsz, amikor ez az első alkalom. – csillogtak a szemei, ami elvarázsolt.

- Miről beszélsz? Tudod, jól, hogy … - csuklott el a hangom. – Nem ez az első alkalom…

- Tényleg? – lepődött meg. – Szóval szeretkeztél már? – mosolyodott el.

Akaratlanul én is elmosolyodtam.

Tudom, mit akarsz mondani. Most már értem…