• 4.rész - Even if it's all lies, it's okay

4.rész

Even if it’s all lies, it’s okay

- Nicole, mi ez? – mutatta fel a naplómat közbe pedig rémülten nézett rám.

A lábaim remegtek és egy hajszál választott el attól, hogy esetlenül a földre rogyjak.

Vajon mit tudott meg? Úristen…

- Y-Yesung… - remegett a hangom.

- Azt kérdeztem mi ez?! – emelte fel a hangját.

- A-az… 

Nagyon félek. Sose láttam még ilyen feldúltnak. Talán azt olvasta el amibe leírom, hogy szeretem?

Ledobta a könyvet a földre majd kétségbeesetten rám nézett.

Muszáj kimagyaráznom magam. Nem tudhatja meg, hogy mit is érzek iránta!

- É-én… ne érts félre… - dadogtam félénken.

- Ki volt az?! – kiabálta mire összerezzentem és lehajtottam a fejem.

Egy pillanat. – kaptam fel a fejem. – Miről van szó?

- Nicole… - suttogta majd arca hirtelen ellágyult.

Nem értem mi van…

Odasietett hozzám majd hirtelen magához húzott és szorosan átölelt. Megremegtem erős karjai között és nem tudtam mit tegyek.

- Y-Yesung… mi a baj? – remegett a hangom.

- Én… - szipogta.

Lassan, bizonytalanul felemeltem a kezeimet és a hátára tettem, hogy én is magamhoz ölelhessem őt.

- Sajnálom. – mondta halkan.

- Mégis mit? – lepődtem meg.

- Azt, hogy nem tudtalak megvédeni…

- Miről beszélsz?

Csak nem…

- Ki volt az a szemét? – éreztem a haragot a hangjában.

Biztos vagyok benne, hogy nem akarod tudni… és ha rajtam múlik nem is fogod megtudni. Túlságosan megnehezítené ez az életed. És te vagy nekem a legfontosabb…

- Ne foglalkozz vele. Már mindegy.

- Annyira sajnálom. – ölelt egyre szorosabban.

- Yesung… Nincs semmi baj.

Lehet ezt mondom, de ha visszagondolok arra az estére könnyek gyűlnek a szemeimbe és remegni kezdek. Elönt a félelem és ordítani lenned kedvem, hogy kiadjam magamból azt a fájdalmat, amit akkor átéltem.

- Jobban fogok vigyázni rád. Ígérem.

Hogy is volt? „Holnap együtt vacsorázunk. Ígérem.” És mi lett belőle? Legszívesebben megmondanám neked, de nem akarlak megbántani. Tudom, hogy ezt az ígéretedet se fogod betartani…

- Már mindegy. Miattam ne hanyagold el Sora-t. – nyeltem egyet a mondandóm végén, hogy magamba tartsam a fájdalmam.

Lassan eltolt magától majd a szemembe nézett.

- Nekem te vagy a legfontosabb. – mondta elszántan.

A szívem hirtelen olyan gyorsan kezdett verni, hogy majd kiugrott a helyéről.

Ha hazugság is, nem érdekel. Rendben van, csak hazudj még ilyen szépeket...

- Olyan vagy mintha a húgom lennél. És én mint testvér teljesen csődöt mondtam. – hajtotta le a fejét.

„Olyan mintha a húgom lennél.”- visszhangzottak szavai a fejemben.

- Nagyon rossz testvér vagyok… - csillogtak a könnyei a szemében. – Többet nem hagylak magadra!

Yesung. Ez most jobban fájt, mint az amikor megerőszakoltak… Az egyetlen aki igazán bánthat engem az Te vagy, hát nem érted?!

Csak álltam előtte és kifejezés nélküli arccal néztem vissza rá.

- Felejtsd el. – mondtam halkan. – Csinálj úgy mintha nem is tudnál róla. – mondtam ki nagy nehezen könnyek nélkül.

- De… - akadt el a hangja, majd végig simította a karomat aztán feljebb húzta róla a pulcsim ujját.

Most neked ez így jobb, ha látod a sebeimet? Mire mész vele? Azt, ami igazán fáj úgy sem láthatod…

Nem is akarod meglátni.

Csalódottan mérte végig a karomat, amin a színes foltok díszelegtek.

Nagy levegőt vettem.

Most már kimondom, ami bennem van. Nem érdekel mi lesz a következménye. Elmondom mit is érzek valójában! 

Lehajtottam a fejem majd összegyűjtöttem minden bátorságomat. Sóhajtottam egyet majd mikor újra ráemeltem a tekintetem belém fagyott a szó.

Könnyek folytak végig az arcán miközben a karomat nézte. 

Sose láttalak még sírni…

Nem gondoltam volna, hogy majd amikor először látlak így az miattam lesz.

A lány miatt, akinek összetörted a szívét és nem is tudsz róla.

Felsóhajtottam majd a kezemmel felé kezdtem nyúlni.

Rossz így látni téged. Nem akarom, hogy bármi miatt is szenvedj…

Közelebb mentem hozzá, majd mikor már majdnem az arcához értem megszólalt a telefon.

Valakinek nagyon jó időzítése van…

A kezem erőtlenül esett vissza magam mellé, miközben Yesung kivette a telefonját a zsebéből. 

A telefon eszeveszetten csörgött, de ő csak nézte.

- Ki az? Miért nem veszed fel?

Odaléptem mellé,  hogy lássam, ki az aki hívja.

Sora…

- Vedd fel. – néztem rá.

Felsóhajtott majd kinyomta.

- Mit csinálsz? – lepődtem meg.

- Majd visszahívom. Most nem akarok vele beszélni. – mondta egyhangúan, majd visszatette a telefonját a zsebébe és kiment a szobámból.

Elkeseredetten fordultam utána és néztem a nyitott ajtómat, amin keresztül nem rég távozott.

Lehet, hogy nem is miattam szenvedsz annyira, csak ez még rátett egy lapáttal?

Lassan kisétáltam az ajtón majd a folyosó végén nekidőltem a falnak és figyeltem őt.

A kanapén ült, könyökét a térdén pihentette és a fejét fogta.

Olyan gondterheltnek tűnt, hogy az jobban fájt nekem, mint bármi más.

Yesung, történt valami köztetek Sora-val?