• 14.rész - My memory’s breaking into pieces

14. rész

My memory’s breaking into pieces

Négy és fél hónappal később…

Egyre többet és egyre jobban fájt a hasam, de Yesung előtt mindig ki tudtam magyarázni magam. Rosszul éreztem magam, amiért hazudok neki, de nem akartam, hogy aggódjon miattam.

- Nicole? – lépett be a bejárati ajtóm Yesung.

A kanapén ültem és a tévét néztem, de mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó felé fordultam. Ahogy belépett a házba körbe nézett és mikor a tekintete megtalált elmosolyodott.

- Miért szólítgatsz folyton, amikor hazajössz? – mosolyogtam rá miközben jött felém.

- Mert mindig attól félek, hogy mikor haza jövök, már nem talállak. – állt meg előttem.

A hasam már eléggé nehézzé tette számomra a mozgást így, ha nem muszáj nem mozogtam túl sokat. Most is csak ültem a kanapén és felnéztem rá.

- Miért ne lennék itt? – csodálkoztam.

- Sosem tudhatom, hogy mi vagy ki vesz el téged tőlem. – mondta komoly arccal.

Még megtörténhet, hogy mikor hazajössz üres ház fog fogadni. De erre nem akarok gondolni…

- Örökre itt leszek és várni foglak. – mondtam.

Yesung elmosolyodott, majd előttem leguggolt és a szemembe nézett.

- Megjegyeztem ám! – mosolygott.

Kezét a hasamra tette, majd közelebb hajolt hozzá.

- Te is hallottad ugye? Anya megígérte, hogy örökre velem marad. Most már muszáj lesz neki betartania az ígéretét. – beszélt a hasamban lévő gyerekhez.

- Még meg se született, de már fárasztod a hülyeségeiddel…

Yesung rám nézett, majd felállt és leült mellém. Átölelt én meg a fejem a vállára hajtottam. Kezem a hasamon pihent, Yesung keze meg az enyémen.

- Úgy félek, hogy valami bajod esik… - mondta, mire a szívem idegesen kezdett verni.

Érezné? Érezné, hogy valami nincs rendben? Azt kéne mondja, hogy:

„ Alig várom, hogy megszülessen a gyerek és boldogok legyünk.” Nem pedig azt, hogy: „Félek, hogy valami bajod esik”.

Megfogtam a kezét miközben az alsó ajkam-harapdáltam idegességemben.

Már csak 2 hét van hátra… Nem lesz semmi baj.

- Hihetetlen ez az ember… - motyogtam miközben az anyós ülésen ültem és az ablakon bámultam kifelé.

- Miért? – lepődött meg Leeteuk.

- Egyedül is el tudtam volna menni a kórházba és lepődj meg, de még haza is tudtam volna menni egyedül. Nem vagyok gyerek akit kísérgetni kell. – néztem rá.

Leeteuk nevetett egyet majd felém fordult.

- Szerintem teljesen természetes, hogy megkért, hogy vigyelek el, mert neki dolga van. – mosolygott.

- Az utat nézd! – szóltam rá.

Leeteuk újra az utat figyelte, de a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.

- Azt hittem már sose jön el ez a nap. – mondta.

- Miről beszélsz? – néztem rá lepetten.

- Örülök, hogy végre egymásra találtatok. Ezt már egy ideje el akartam mondani.

- Én mindig is ott voltam, csak ő nem vett észre. Te nem arra vártál, hogy egymásra találjunk, hanem hogy ő rám találjon.

- Látom sok mindent nem tudsz még. – mosolygott még mindig elégedetten.

- Ezt, hogy érted? – lettem egyre kíváncsibb.

- Már jó pár éve tudom, hogy szeret…

- Akkor miért volt Sora-val? – hitetlenkedtem.

- Jól titkolta az érzéseit előtted, igaz? – nézett rám.

- Nagyszerű… - nevettem el kissé magam.

Ennyi éven keresztül kerülgettük egymást?

Leeteuk, nélküled elveszettek lennék mind a ketten. El se tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok…

És rosszul érzem magam a titkom miatt…

Szemét vagyok veletek…

- Leeteuk. – mondtam halkan a nevét.

- Hm? – mondta boldogan, majd anélkül, hogy levette volna az útról a szemét összekócolta a hajam.

- Valamit el kell mondanom…

- Megijesztesz. – halványult el egy kissé a mosolya.

- Szerinted ki a fontosabb? A gyerek, vagy én?

- Miféle kérdés ez? Persze, hogy te. Miért neked ki a fontosabb? A gyerek vagy Yesung?

Lehajtottam a fejem és nem tudtam megszólalni.

- De mi ez az egész?

- Mi van, ha választanom kell közte és magam között? – beszéltem lehajtott fejjel, reménytelenül.

- Miért kéne választanod?

- Csak az egyikünk élhet…

- Mi van? – vesztette el a fonalat Leeteuk.

- Méhrákom van. – mondtam, mire hirtelen elrántotta a kormányt és megállt az út szélén.

- Te most csak szórakozol! – csapott rá a kormányra, majd felém fordult. – El kellett volna vetetned a gyereket! Egyáltalán Yesung tudja?!

- Nem. – mondtam egyhangúan.

- És mihez akarsz kezdeni?

- Nem élhetünk mind a ketten, de meg akarom próbálni…

Leeteuk csak dühösen figyelt és próbált értelmet keresni a szavaimban.

- Már csak két hét és életet adhatok neki…

- És veled mi lesz?

- Remélem engem is sikerül megmenteni.

- Nicole!

- Szeretném látni, ahogy Yesung a karjában tartja… - kezdtem könnyezni ezért gyorsan törölgetni kezdtem a szemeim. – De félek, hogy nem lesz rá alkalmam. – tört ki belőlem a sírás.

- Őrült vagy. – jelentette ki Leeteuk. – Egyedül Yesung-nak hinnéd el, ha azt mondaná, hogy fontosabb vagy a gyereknél, de pont neki nem adsz esélyt, hogy elmondhassa. Túl messzire mentél…

Egy héttel később

A konyha pultnak támaszkodva küzdöttem a levegőért miközben egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.

- Nyugi, Nicole… - nyugtattam magam.

A bejárati ajtó hirtelen hátra vágódott én meg rémülten fordultam arra.

- Tádáá~! – lépett be az ajtón Yesung egy plüssel a kezében.

- Csendesebben nem ment volna? – engedtem el a pultot, és erőltettem mosolyt magamra.

- Nézd mit vettem! – lépett elém csillogó szemekkel majd felmutatta a teknős formájú plüsst.

- Nagyon aranyos. – mosolyogtam.

- Ugye? – örvendezett. – Biztos imádni fogja… - nézett a hasamra.

Nem bírom.. nagyon fáj…

- Minden rendben? - nézett rám furcsán Yesung.

- Yesung.. – nyöszörögtem, majd a hasamhoz kaptam miközben a fájdalom a földre kényszerített.

- Mi a baj? – térdelt le elém és fogtam meg a vállaim.

Ez a fájdalom elviselhetetlen.. meghalok..

- Nicole! – szólítgatott, majd elengedett és előkapta a telefonját. Ahogy elengedett én erőtlenül dőltem a földre és küzdöttem a levegőért.

Yesung… Annyira félek! Halálosan félek…

Yesung előkapta a telefonját, közbe pedig engem szólítgatott.

A képek egyre jobban egybefolytak…

Yesung rémült arca, a telefon, egy idegen, az utca zaja, autók hangja, kiabálás, műszerek hangja…

Csak néha eszméltem fel és vettem tudomásul hogy mi történik körülöttem.

A végső harcom kezdetét vette…

Az erős fájdalom visszahozott a valóságba, és rémülten vettem tudomásul, hogy a műtő felé tolnak.

- Nem megmondtam, hogy nem fogja kibírni?! – ordibált velem az orvos.

- Nagy a baj? – motyogtam erőtlenül.

- Elkéstünk. Már az életéről van szó!

- Ne felejtse mit kértem magától…

- Rendben. – mondta határozottan.

Hirtelen megpillantottam Yesung-ot ahogy rohan felém. Megállította az orvost majd ránézett. Megfogta az ágyamat, hogy ne tolják tovább, és levegő után kapkodott.

- Mi történik? – kérdezte az orvost.

Az orvos rám nézett tanácstalanul, én meg az arcommal próbáltam üzenni:

Ne felejtse… megegyeztünk!

- Korai szülés. – hazudott.

Yesung meglepődött, majd elengedte az orvost. Már nem kínzott a fájdalom. Lassan halványultak el a dolgok. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy el fogok aludni…

- Nicole! – fogta meg a kezem Yesung mi kicsit visszarántott a valóságba. – Én.. én…! – kezdte egyre nagyobb levegővétellel.

- Majd ha visszajöttem elmondod. – szakítottam félbe majd rámosolyogtam.

Keze lassan kicsúszott az enyémből, ahogy újra tolni kezdtek a műtő felé. Yesung csak ott állt és nézett engem könnyes szemekkel.

Aggódott értem, de boldog volt. Boldog, hiszen végre láthatja a gyerekét…

Visszamosolyogtam rá, bármennyire is fájt. Végig mosolyogtam… de amikor az alakja eltűnt az ajtók mögött könnyekben törtem ki. Kezem a számra tettem, hogy ne sírjak olyan hangosan.

Lehet ez volt az utolsó alkalom…

A fények elvakítottak így kénytelen voltam becsukni a szemem.

Túl messzire mentél. – hallottam Leeteuk szavait.

A hangok lassan elhalkultak, míg teljesen csend nem lett. Csak a saját akkor már halvány gondolataimat hallottam.

Félek…