14. rész
My memory’s breaking into
pieces
Négy és fél hónappal később…
Egyre többet és egyre jobban
fájt a hasam, de Yesung előtt mindig ki tudtam magyarázni magam. Rosszul
éreztem magam, amiért hazudok neki, de nem akartam, hogy aggódjon miattam.
- Nicole? – lépett be a
bejárati ajtóm Yesung.
A kanapén ültem és a tévét
néztem, de mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó felé fordultam. Ahogy belépett
a házba körbe nézett és mikor a tekintete megtalált elmosolyodott.
- Miért szólítgatsz folyton,
amikor hazajössz? – mosolyogtam rá miközben jött felém.
- Mert mindig attól félek,
hogy mikor haza jövök, már nem talállak. – állt meg előttem.
A hasam már eléggé nehézzé tette számomra a mozgást így, ha nem muszáj nem
mozogtam túl sokat. Most is csak ültem a kanapén és felnéztem rá.
- Miért ne lennék itt? –
csodálkoztam.
- Sosem tudhatom, hogy mi
vagy ki vesz el téged tőlem. – mondta komoly arccal.
Még megtörténhet, hogy mikor hazajössz üres ház fog
fogadni. De erre nem akarok gondolni…
- Örökre itt leszek és várni
foglak. – mondtam.
Yesung elmosolyodott, majd
előttem leguggolt és a szemembe nézett.
- Megjegyeztem ám! –
mosolygott.
Kezét a hasamra tette, majd
közelebb hajolt hozzá.
- Te is hallottad ugye? Anya megígérte,
hogy örökre velem marad. Most már muszáj lesz neki betartania az ígéretét. –
beszélt a hasamban lévő gyerekhez.
- Még meg se született, de
már fárasztod a hülyeségeiddel…
Yesung rám nézett, majd
felállt és leült mellém. Átölelt én meg a fejem a vállára hajtottam. Kezem a
hasamon pihent, Yesung keze meg az enyémen.
- Úgy félek, hogy valami
bajod esik… - mondta, mire a szívem idegesen kezdett verni.
Érezné? Érezné, hogy valami nincs rendben? Azt kéne
mondja, hogy:
„ Alig várom, hogy megszülessen a gyerek és boldogok legyünk.” Nem pedig azt,
hogy: „Félek, hogy valami bajod esik”.
Megfogtam a kezét miközben az
alsó ajkam-harapdáltam idegességemben.
Már csak 2 hét van hátra… Nem lesz semmi baj.
- Hihetetlen ez az ember… -
motyogtam miközben az anyós ülésen ültem és az ablakon bámultam kifelé.
- Miért? – lepődött meg
Leeteuk.
- Egyedül is el tudtam volna
menni a kórházba és lepődj meg, de még haza is tudtam volna menni egyedül. Nem
vagyok gyerek akit kísérgetni kell. – néztem rá.
Leeteuk nevetett egyet majd
felém fordult.
- Szerintem teljesen
természetes, hogy megkért, hogy vigyelek el, mert neki dolga van. – mosolygott.
- Az utat nézd! – szóltam rá.
Leeteuk újra az utat figyelte,
de a mosoly levakarhatatlan volt az arcáról.
- Azt hittem már sose jön el
ez a nap. – mondta.
- Miről beszélsz? – néztem rá
lepetten.
- Örülök, hogy végre egymásra
találtatok. Ezt már egy ideje el akartam mondani.
- Én mindig is ott voltam,
csak ő nem vett észre. Te nem arra vártál, hogy egymásra találjunk, hanem hogy
ő rám találjon.
- Látom sok mindent nem tudsz
még. – mosolygott még mindig elégedetten.
- Ezt, hogy érted? – lettem
egyre kíváncsibb.
- Már jó pár éve tudom, hogy
szeret…
- Akkor miért volt Sora-val?
– hitetlenkedtem.
- Jól titkolta az érzéseit
előtted, igaz? – nézett rám.
- Nagyszerű… - nevettem el
kissé magam.
Ennyi éven keresztül kerülgettük egymást?
Leeteuk, nélküled elveszettek lennék mind
a ketten. El se tudod képzelni, hogy mennyire hálás vagyok…
És rosszul érzem magam a titkom miatt…
Szemét vagyok veletek…
- Leeteuk. – mondtam halkan a
nevét.
- Hm? – mondta boldogan, majd
anélkül, hogy levette volna az útról a szemét összekócolta a hajam.
- Valamit el kell mondanom…
- Megijesztesz. – halványult
el egy kissé a mosolya.
- Szerinted ki a fontosabb? A
gyerek, vagy én?
- Miféle kérdés ez? Persze,
hogy te. Miért neked ki a fontosabb? A gyerek vagy Yesung?
Lehajtottam a fejem és nem
tudtam megszólalni.
- De mi ez az egész?
- Mi van, ha választanom kell
közte és magam között? – beszéltem lehajtott fejjel, reménytelenül.
- Miért kéne választanod?
- Csak az egyikünk élhet…
- Mi van? – vesztette el a
fonalat Leeteuk.
- Méhrákom van. – mondtam,
mire hirtelen elrántotta a kormányt és megállt az út szélén.
- Te most csak szórakozol! –
csapott rá a kormányra, majd felém fordult. – El kellett volna vetetned a
gyereket! Egyáltalán Yesung tudja?!
- Nem. – mondtam egyhangúan.
- És mihez akarsz kezdeni?
- Nem élhetünk mind a ketten,
de meg akarom próbálni…
Leeteuk csak dühösen figyelt
és próbált értelmet keresni a szavaimban.
- Már csak két hét és életet
adhatok neki…
- És veled mi lesz?
- Remélem engem is sikerül
megmenteni.
- Nicole!
- Szeretném látni, ahogy
Yesung a karjában tartja… - kezdtem könnyezni ezért gyorsan törölgetni kezdtem
a szemeim. – De félek, hogy nem lesz rá alkalmam. – tört ki belőlem a sírás.
- Őrült vagy. – jelentette ki
Leeteuk. – Egyedül Yesung-nak hinnéd el, ha azt mondaná, hogy fontosabb vagy a
gyereknél, de pont neki nem adsz esélyt, hogy elmondhassa. Túl messzire mentél…
Egy héttel később
A konyha pultnak támaszkodva
küzdöttem a levegőért miközben egyre rosszabbul kezdtem érezni magam.
- Nyugi, Nicole… - nyugtattam
magam.
A bejárati ajtó hirtelen hátra vágódott én meg rémülten fordultam arra.
- Tádáá~! – lépett be az
ajtón Yesung egy plüssel a kezében.
- Csendesebben nem ment
volna? – engedtem el a pultot, és erőltettem mosolyt magamra.
- Nézd mit vettem! – lépett
elém csillogó szemekkel majd felmutatta a teknős formájú plüsst.
- Nagyon aranyos. –
mosolyogtam.
- Ugye? – örvendezett. –
Biztos imádni fogja… - nézett a hasamra.
Nem bírom.. nagyon fáj…
- Minden rendben? - nézett
rám furcsán Yesung.
- Yesung.. – nyöszörögtem,
majd a hasamhoz kaptam miközben a fájdalom a földre kényszerített.
- Mi a baj? – térdelt le elém
és fogtam meg a vállaim.
Ez a fájdalom elviselhetetlen.. meghalok..
- Nicole! – szólítgatott,
majd elengedett és előkapta a telefonját. Ahogy elengedett én erőtlenül dőltem
a földre és küzdöttem a levegőért.
Yesung… Annyira félek! Halálosan félek…
Yesung előkapta a telefonját,
közbe pedig engem szólítgatott.
A képek egyre jobban
egybefolytak…
Yesung rémült arca, a telefon, egy idegen, az utca zaja, autók hangja,
kiabálás, műszerek hangja…
Csak néha eszméltem fel és vettem tudomásul hogy mi történik körülöttem.
A végső harcom kezdetét vette…
Az erős fájdalom visszahozott
a valóságba, és rémülten vettem tudomásul, hogy a műtő felé tolnak.
- Nem megmondtam, hogy nem
fogja kibírni?! – ordibált velem az orvos.
- Nagy a baj? – motyogtam
erőtlenül.
- Elkéstünk. Már az életéről
van szó!
- Ne felejtse mit kértem
magától…
- Rendben. – mondta
határozottan.
Hirtelen megpillantottam
Yesung-ot ahogy rohan felém. Megállította az orvost majd ránézett. Megfogta az
ágyamat, hogy ne tolják tovább, és levegő után kapkodott.
- Mi történik? – kérdezte az
orvost.
Az orvos rám nézett
tanácstalanul, én meg az arcommal próbáltam üzenni:
Ne felejtse… megegyeztünk!
- Korai szülés. – hazudott.
Yesung meglepődött, majd
elengedte az orvost. Már nem kínzott a fájdalom. Lassan halványultak el a
dolgok. Nem éreztem semmit, csak azt, hogy el fogok aludni…
- Nicole! – fogta meg a kezem
Yesung mi kicsit visszarántott a valóságba. – Én.. én…! – kezdte egyre nagyobb
levegővétellel.
- Majd ha visszajöttem
elmondod. – szakítottam félbe majd rámosolyogtam.
Keze lassan kicsúszott az enyémből,
ahogy újra tolni kezdtek a műtő felé. Yesung csak ott állt és nézett engem
könnyes szemekkel.
Aggódott értem, de boldog volt. Boldog, hiszen végre láthatja a gyerekét…
Visszamosolyogtam rá,
bármennyire is fájt. Végig mosolyogtam… de amikor az alakja eltűnt az ajtók
mögött könnyekben törtem ki. Kezem a számra tettem, hogy ne sírjak olyan
hangosan.
Lehet ez volt az utolsó alkalom…
A fények elvakítottak így kénytelen voltam becsukni a szemem.
Túl messzire mentél. – hallottam
Leeteuk szavait.
A hangok lassan elhalkultak,
míg teljesen csend nem lett. Csak a saját akkor már halvány gondolataimat
hallottam.
Félek…
