• 13.rész - Don't forget, please don't forget

13.rész

 Don’t forget, please don’t forget

Halk motoszkálásra ébredtem másnap kora reggel. Lassan kinyitottam a szemem, majd pislogtam párat. A sötét szobába alig szűrődött be valamicske fény. Yesung a szoba másik felében próbált minél csendesebben öltözni. Csak figyeltem őt miközben a lelkem mosolygott, de valamiért az arcomra nem tudtam mosolyt erőltetni. A telefonja hirtelen csörögni kezdett mire gyorsan becsuktam a szemem, Yesung pedig hamar felvette a telefonját nehogy felébredjek.

- Mi az? – szólt bele a telefonba. Lassan kinyitottam a szemem és tovább figyeltem őt.

- Nem. Nem lehet. Figyelj! – lett mérgesebb a hangja. – Nem akarom. Miért kéne? Sora! Old meg magad!

Sora… utálom hallani a nevét.

- Te most fenyegetőzöl? Mindjárt. Rendben. – mondta majd letette a telefont.

Nem akarom, hogy elmenj… Nem akarom hogy vele találkozz.

Yesung megfordult mire gyorsan becsuktam a szemem. Odajött hozzám, adott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobából.

Nem hagyhatlak elmenni… többé nem.

Gyorsan felültem az ágyon majd mikor felálltam egy túlságosan ismerős fájdalom kerített újra hatalmába. Reflexszerűen kaptam a hasamhoz és nyögtem fájdalmasan. Az éjjeli szekrénynek támaszkodtam miközben levegő után kapkodtam.

A szokásosnál jobban fájt a hasam és úgy éreztem, hogy tényleg meghalok.

Nem bírom… Félek… félek. Mi történik velem?

Nehézkesen odaléptem az ajtóhoz, majd kezem a kilincsre tettem. Elviselhetetlen fájdalom kínzott és borította el az elmém.

Kinyitottam az ajtót és láttam Yesungot, ahogy épp kilép a bejárati ajtón.

Hiába nyúltam a kezemmel felé, már nem tudtam elérni.

Eltűnt az ajtó mögött, engem meg elöntött a kétségbeesés.

Éreztem, hogy már nem bírok sokáig magamnál maradni.

A könnyeim folyni kezdtek majd a szemeim lassan becsukódtak.

Nem tudtam tovább harcolni a fájdalommal. Vesztesként a hideg földre zuhantam.

Mi ez? A fejem…

Lassan felemeltem a kezem és a fejemre tettem ami nagyon fájt. Gépek sípolását hallottam majd mikor kinyitottam a szemem fehér falakat láttam magam körül.

Hol vagyok?

Lassan felültem az ágyon, majd éreztem, hogy valaki megfogja a kezem.

Yesung?

Reményekkel teli fordultam felé, de mosoly hamar eltűnt az arcomról.

- Jól vagy? – kérdezte Leeteuk aggódóan.

Ja, persze… Emlékszem….

Emlékszem a vereségemre.

- Mi történt? – néztem rá fáradtan.

- Ne aggódj, vissza fog jönni. – mosolygott rám.

- Miről beszélsz?

- Yesung. Megkért, hogy vigyázzak rád, amíg vissza nem tud jönni.

- Oh. – lepődtem meg kissé.

- Tudja? – nézett rám Leeteuk gondterhesen.

- Mit?

- Azt, hogy terhes vagy.  Nem tudja, igaz?

- Nem. – ráztam a fejem. – Ne mondd el neki kérlek.

Leeteuk bólintott egyet majd felállt és elengedte a kezem.

- Szólok az orvosnak, hogy felébredtél.

- Rendben. – bólintottam.

Leeteuk halványan rám mosolygott, majd kisétált a szobából.

A fejem teljesen üres volt. Nem volt erőm ahhoz, hogy azon gondolkodjam: Miért kerültem ide? Mi lesz most velem? Mi történik?

Mikor az orvos belépett a szobába kirázott a hideg.

Miért félek ennyire?

- Végre felébredt. – mosolygott. – Már rég óta alszik. – állt meg az ágyam mellett.

- A gyerek. – mondtam. – Jól van?

Az orvos arca komoly lett ami megrémisztett.

- Ugye nincs baja? – remegett a hangom.

- A gyerek jól van. – ült le az orvos majd hideg arccal nézett rám.

- Akkor mi a baj? – egyre jobban félni kezdtem.

- A helyzet, az, hogy minél előbb meg kell műtenünk. Minden nap, sőt óra számít…

- Mi-

- Méh rákja van. – szakított félbe.

- Micsoda? – remegett a hangom.

- Minél előbb meg kell műtenünk.

- És a gyerek? – rémültem meg.

- Sajnálom.

- Nem. Nem egyezem ebbe bele! – akadtam ki.

- Az életéről van szó!

- De nem csak az enyémről! – kiabáltam kétségbeesetten. – Semmi féle más megoldás nincs?

- Ha már hét hónapos terhes lenne, császármetszéssel kivehetnénk a gyereket és inkubátorba tölthetné a maradék két hónapot, de maga még csak két hónapos terhes.

- Kibírom.

- Öt hónap rengeteg idő! – szólt rám az orvos.

- Mondom, hogy kibírom!

- Bármikor súlyosbodhat a rákja és végezhet magával!

- Nem engedem, hogy elvegyék a gyereket. És ezzel mindent elmondtam. – jelentettem ki.

Az orvos sóhajtott egyet majd kissé mérgesen nézett rám.

- A barátja is bele fog ebbe egyezni?

- Nem tud semmiről, és kérem ez maradjon is így.

- Rendben. – sóhajtott idegesen. – Holnap haza mehet. – mondta majd felállt a székről. – Öt hónap múlva találkozunk.

Vagy előbb…

A szobanyomasztó csendje az idegeimmel játszadozott.

- Minden rendben lesz. – erőltettem magamra egy mosolyt, majd kezem a hasamra tettem.

Méhrák… Nem lesz baj. Mindketten élni fogunk. Nem  veszíthetlek el. Soha…

Az ajtó nagy zajjal nyílt ki mire odakaptam a tekintetem.

Elöntött a gyűlölet mikor megláttam a vendégem arcát.

- Hát tényleg jól hallottam. – mondta kissé lepetten.

- Mit akarsz?  - próbáltam nyugodt maradni.

Sora… mindig próbálsz ártani nekem… Most mire készülsz?

- Csak jöttem meglátogatni. – mosolygott elégedetten.

- Hát nem kellett volna.

- Tudom. – mosolygott. – Mikor veteted el a kölyköd?

- Miből gondolod, hogy nem fogom megtartani?

- Nem teheted.

- De igen is tehetem!

- Te tényleg fel akarsz engem idegesíteni! – kezdett dühös lenni Sora.

- Inkább neked kéne elvetetni a gyereked!

- Nekem nincs mit elvetetni! – förmedt rám.

De szemét…Hogy lehet valaki ennyire szánalmas?!

- És azt gondoltad, hogy Yesung nem jön rá,  hogy hazudtál?!

- Nem kellett volna ehhez folyamodnom ha nem teszel nekem keresztbe a gyerekeddel!

- Talán azt hitted, hogy egy kitalált gyerekkel magadhoz láncolhatod őt csak mert én nem mondtam el neki, hogy… - akadtam el majd a számhoz kaptam a kezem és a szívem hevesen kezdett dobogni.

Sora lepetten nézett rám, majd megfordult és ledermedt.

Könnyes lett a szemem és teljesen kétségbeestem.

Úristen… elcsesztem. Basszus!

- É-én… - dadogott Sora.

Yesung csak állt a szobába és engem nézett kiábrándulva. 

Végem… ezt nem bírom elviselni.

Leeteuk besietett a szobába és csak ide-oda kapkodta a tekintetét.

- Figyelj! – lépett oda Sora Yesung-hoz és fogta meg a kezét.

Yesung csak állt ledermedve és egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam.

- Ne érts félre semmit! – rángatta a karját Sora kétségbeesetten.

- Gyere. – fogta meg Leeteuk Sora karját majd kifelé kezdte rángatni.

- Yesung! – kiabálta a nevét és próbált szabadulni Leeteuk szorításából.

Könnyes arcomat a tenyereimbe temettem, majd hallottam, ahogy bevágódik a szoba ajtaja  és Sora kiabálása elhalkul.

Vége… ennyi volt. Nem hiszem el, hogy így alakultak a dolgok. Miért van ennyire minden ellenem?

Annyira félek…

Hallottam halk lépteit, ahogy közelednek felém. Kezeimet eszem ágába nem volt elvenni az arcomtól. Nem akartam, hogy lássa a könnyeim és én se akartam az ő kiábrándult arcát látni.

Megfogta a kezem majd elvette az arcomtól. Lehajolt és magához ölelt én meg úgy kapaszkodtam bele mintha az életem múlna rajta. A könnyeim olyan szaporán folytak végig az arcomon mintha kötelező lenne.

Nem akarlak elveszíteni… Egyikkőtöket sem akarok elveszíteni…

Távolodni kezdett tőlem én meg vettem a bátorságot és kinyitottam a szemem.

A gyönyörű szemeivel találtam szembe magam. Kissé megrémültem, de ez az érzés hamar elmúlt. Becsukta a szemét, majd arca közeledni kezdett az enyémhez, végül az ajkaink összeértek. Kezem az arcára tettem és próbáltam lenyugtatni a feldúlt szívem.

A csókunk után homlokát az enyémnek döntötte és a könnyeim kezdte törölgetni.

- Most tényleg apa leszek?

Nem szóltam semmi csak bólintottam.

Leült az ágyam szélére majd a hasamra nézett és elmosolyodott. 

- Köszönöm. – mondta, majd kezét a hasamra tette és megpuszilta.